Nem vagyunk egyformák. És nem egyformák a gyerekeink sem. Van megbízható, őszinte és füllentős. Rendszerető és trehány. Otthonülő, csatangoló, plázában játékgépet püfölő, eldugott parkban drogozó és italozó éppen úgy, mint szüleit ebéddel váró, nyári munkát vállaló, kisebb testvérre ügyelő, kertet művelő vagy folyton olvasó könyvmoly. És mi szülők legalább annyifélék vagyunk, mint ők. Aggodalmaskodók, mobilon ellenőrzők, óránként esemest írók, számon kérők, beszélgetősek – és sajnos, olyanok is, akik hetekig nem kérdezik meg: „Mit csináltál, merre jártál, mit ettél ma?”
„Hol a gyerek nyáron?” – kérdeztük, és nem is gondoltuk, hogy a válaszoknál a valóság sokkal színesebb. Pillanatokra azt hittük, kirajzolható az útvonal, amelyet nap nap után bejárnak a kamaszok. Tévedtünk.
Indul az élet
A tűző napról fölüdülés belépni a légkondicionált plázába. Nézem a nyüzsgést. Sietős, bambulós, céltalanul lődörgő tömeg. Gyerekét maga után vonszoló kismama. Bandába verődött kiskamaszok. Sodornak az emberek, mosolygok, mert a rádió azt mondta, kánikulában hűsöljünk irodaházakban, plázákban. Nézelődöm, és hűsölök, mígnem kisebb gyerekcsoportba botlom. Benyitnak egy ajtón, a feliratot sem nézem, követem őket.
Félhomály. Kerékcsikorgás. Száguldó autók, fékcsikorgás. Fegyverropogás. Harci kiáltások. Villogás. Célba ért érmék érchangja. Kora délután van, de már indul az élet. Három-hat fős csoportok érkeznek. Határozottak, tudják: mit, hol keressenek. A fiúk játszanak, a lányok kibicelnek, a nyertes örül, a néhány perce még hangadó meg nehezen viseli a vereséget. Megy a cukkolás, dübörög a játék.
– Na, ki a király, tesókám? – veti oda „legyőzött” társának Faragó Iván, aki három barátjával egy éve jár ide. – Hetente kétszer-háromszor jövünk, egy-egy órát maradunk. Csocsózunk, motorversenyezünk, harcolunk. Tudják, hol töltöm az időt, apám kifejezetten örül, mert itt nem érhet baj. És nem drága. Hét-nyolcszáz forintot költök! – mondja, majd elmagyarázza: az otthoni számítógépes játék nem az igazi. Buli, őrjöngés és röhögés csak itt van.
Jellemző kép, és nem csak Budapesten. Így élnek százak a gombaként szaporodó vidéki bevásárlóközpontokban is. Egy másik pláza tetőteraszán nagy a nyugalom, több baráti társaság ücsörög, nevetgél, sütkérezik. A biztonsági őrök békésen sétálgatnak, egyedül fotós kollégámat és engem figyelmeztetnek: ne üljünk a földön. Darnótzy Alexandra és két barátnője azt mondják, átlagban napi három órát ücsörögnek itt. Legtöbbször csak beszélgetnek, néha kirakatot néznek, esznek, vagy beülnek a moziba. A kiadások a közösből mennek, átlag ezer forintot „dobnak be”. Állítják, szüleik örülnek, hogy barátok közt és a levegőn vannak.
A szülők örülnek, üti meg fülem, és arra gondolok: anyám örült volna? Én örülnék néhány év múlva? A gyerekeim, ha nem vigyázok, valóban így múlatják majd az időt? Beleborzongok a puszta feltételezésbe, annak ellenére, hogy Könzöl Zsolt, a Westend bevásárló- és szórakoztató központ biztonsági főnöke azt mondja: nincs gond a gyerekekkel, nincsenek többen, mióta vége a tanításnak.
– A tizenkettő-tizenhét éves korosztály ide a mozi, a vásárlás és főleg a tetőkert miatt jön – avat be a részletekbe az őrök főnöke. – Beszélgetnek, zenét hallgatnak. Este nyolc után pedig felszívódnak. Egyébként ritkán előfordul egy-egy kisebb lopás, szemetelés, de semmi komoly. Ha valamiért mégis rájuk szólunk, meglepő, de nemhogy meghúznák magukat, inkább visszaszólnak. Nekem ez furcsa, a mi generációnk nem volt ilyen laza. Ha mondott valamit egy felnőtt, összekaptuk magunkat.
Farmmunkás gyerekek
A Nyakas Farm 1981 óta működik Hajdúnánás határában, komoly tejtermelő gazdaság, az ország legnagyobb tehenészeteinek egyike. Itt idénymunkára, szülői engedéllyel alkalmaznak tanulókat, alkalmi munkavállalói kiskönyvvel. A járulékokat a munkaadó fizeti. Nyakas András, a tulajdonos azt vallja, nevelési célból veszi föl az ismerősök, dolgozók megbízható gyerekeit, mert annak idején ő maga is így dolgozott, és igen jó hatással volt a fejlődésére. Általában tíz-tizenöt gyerek munkálkodik a vállalkozásában.
– Ez a harmadik nyaram, itt a farmon. Jelenleg istállót építünk, betonozunk, ami elég fárasztó, de megéri. Napi ötezer forintot kapunk. Ásunk, betont keverünk, zsaluzásnál segédkezünk. Vannak könnyebb napok is, szénát gyűjtünk, söprögetünk. Az idén harminc napot fogok dolgozni, motorra gyűjtök, és ebből a pénzből megyek nyaralni Szadára, ahonnan bejárjuk a Dunakanyar nevezetességeit. Tizedikén kapjuk az előző havi ledolgozott napok után a fizetést, és az bizony jó érzés! Egyben látni, ennyi pénzt – mondja boldogan Lövcsik Dávid, aki jövőre érettségizik, majd a műszaki egyetemre készül.
– A bátyám mellett tapasztaltam, mit jelent a saját kereset, a spórolás. Kedvet kapta rá, jöttem én is. Bandi bácsi megfizet, tavaly a keresetemből mountain bike kerékpárt vettem, az idén még nem tudom, mire költöm. Hétvégén szórakozunk, mint minden fiatal. Ám a diszkó sem nyeli el a pénzünket, én védekezésből háromezernél többet sosem viszek – így a tizenhat éves Dániel, aki szintén a nánási gimnázium tanulója.
– A Lövcsik testvérek nem kényszerből dolgoznak, hanem mert ezt látták, ezt tanulták a szüleiktől. Édesanyjuk tanítónő, édesapjuk hentes, tisztességes, dolgos család. Tudom, hétvégén még otthon is segítenek, füvet nyírnak, vagy a barátaik szüleinek segítenek a szőlőjükben. Az ilyen gyerekeknek szívesen ad munkát az ember – hallom Nyakas Andrástól, a farm igazgatójától.
A tér peremén
Az efféle összetartás a lakótelepekről nem mondható el, ott a közvetlen szomszédok sem ismerik egymást. Vologdán, Miskolc egykor híres, aztán hírhedt lakótelepén harminc lakásba csengettem be, és tíz emberrel beszéltem – a szomszédék gyereke felől kérdezősködtem. Tízből hat azt sem tudta, ki a szomszédja, kettő tudta: élnek ott gyerekek, hallotta, hogy veri őket az apjuk. Ketten olyan szókinccsel magyarázták el, hova menjek, amitől úgy kezdtem reszketni a harminc fokban, mint a miskolci kocsonyában az a bizonyos béka.
A lakótelep csellengőinek semmittevésre, bambulásra, zsebezésre kiválók a belváros sétálóutcái, piázásra, csapatépítésre meg ott a Búza tér – tudtam meg egy szociológushallgatótól, ő is anyagot gyűjtött.
– Ez jó találkapont. Itt van mindenki, csövitől a dílerig, ukrántól az oroszokon át az olaszokig. Bukott rajkó, környékbeli falu csellengője, válófélben lévő zseni, analfabéta látó. Kész színház! Csüccs. Nézzen, hallgasson, és már írhatja is…
A tér peremén, a bolt oldalában, tizenévesek olcsó kannás bort töltenek zöld traubisflakonokba. Meghúzzák, röhögnek. Odébb, a maszatos boltajtóüvegen túl, a fáradtságtól ötvennek látszik a negyvenéves. Nem csoda, hajnalban takarítani volt, itt meg hatodik órája üti a pénztárgépet. Mikor a gyereke hollétéről kérdezi az idegen, összerezzen. Aggódva hadar, közben a sort, a főnököt fürkészi. Fél. Félt gyereket, állást. És így van ezzel a vásárló is. Szatyrától hajlottan kilép az üzletből, a váratlan kérdéstől szájába harap. „Tudtam, tudtam”, mondja. Zokog, szipogva mentegeti magát: „Értse meg, hajnaltól dolgozom, nem tudom felügyelni. Nem bírok vele! Rossz irányba vitték a barátok…” és mondja, mondja, mert anya, és érzi, nincs ez így rendjén.
Egy másik téren
Budapesten, a Klauzál téri játszótéren két fa közé kikötött lepedőn az áll: Erzsébetvárosi Gyermekjóléti Központ.
– A színes betűket az itt tanyázó kamaszok már jól ismerik, tudják, utcai ifjúsági szociális munkások jöttek hozzájuk – mondja Szalai Dóra, a csoport vezetője.
– Eddig csak hétfőnként voltunk itt, ma jöttünk ki először csütörtökön. Késő délután szokott megelevenedni a tér – tudjuk meg Ajtay Lilla szociális munkástól, aki odaköszön három kisgyereknek. Ők a mamájukkal érkeztek.
– Itt maradtok? – kérdezi Kiss Józsefné a gyermekeitől. A két nagyobbik igennel felel, és azonnal leül a padra a három szociális munkáshoz. – Ők a ritka kivételek, általában nem a szülő hozza őket – magyarázza Dóra.
– Máriót nagyon féltem, tizenegy éves, és könnyen befolyásolható. Tudom, hogy a nagyobbakkal el-elcsavarog. Elvárom tőle, hogy hétre mindig hazaérjen, de az a legbiztosabb, ha érte jövök – árulja el az anyuka, miért kísérgeti gyermekeit. – Ha a központosokat látom, nyugodt lélekkel merem itt hagyni a gyereket.
– Hol vannak a fiúk? Eddig mindig ők jöttek tőletek! – reklamál Márió. – A csütörtök a mi napunk, de velünk is jókat lehet ám játszani – válaszol Dóri.
– Ma memóriajáték, kockapóker, aszfaltkréta, színes ceruza van – sorolja Horváth Margit szociális munkás.
Márió és Móni a memóriajátékot választja. Amíg keresik a párokat, beszélgetünk. A testvérek a nyár hátralévő részét a nagymamánál töltik majd. – Én jobban szeretek itt lenni, mert itt focizni is lehet a haverokkal – mondja Márió. A tizenhárom éves Móni vitába száll vele.
– Nagyinál jobb, mert ott vannak az unokatesóink, akik nagyon jó fejek!
Márió közben megnyeri a játékot. Most már inkább kockapókerezne.
– Otthon nem szoktál ilyeneket játszani? – kérdezem tőle, de ő már másra figyel.
– Itt a Gyurrancs! – és azonnal elrohan vele rúgni a bőrt.
– Először vendégségbe jöttünk a térre. Ajándékot hoztunk, hennafestést – magyarázza Dóri. – A célunk az, hogy becsábítsuk őket magunkhoz a nyári programokra: sportkörbe, meseházba, filmklubba.
Késő délután megelevenedik a tér. Sorjáznak a gyerekek, szülő nélkül. Ugróiskolát játszanak, focizni mennek, krétáznak, a közeli kutyafuttatót figyelik, memóriáznak és kockapókereznek az ifjúsági szociális munkások felügyeletével.
Ne feledjük: mindez Budapest egyik leghírhedtebb terén történik! Mert néha nem kell hozzá sok, hogy a dolgok jobban menjenek egy kicsit. Még az is lehet, hogy elég hozzá néhány lelkes fiatal.
Veszélyes zónák
Bulik, csínyek, cigi, pia és rock and roll. Ez régen is volt. Ma bunyó, balhé, szex és drog társul mindehhez.
A főváros egyik legnépszerűbb tinédzser-szórakozóhelyén dübörög a zene. Emósok, punkok, skinheadek, és még ki tudja, hányféle stílus képviselői gyűlnek össze itt. Közös bennük, hogy mind kamaszok, és jól érzik magukat. A szabadtéri kocsmában vége a koncertnek, indul a lemezlovas által vezényelt buli.
– Végre! – sóhajt föl egy fiú, és a zene első taktusait hallva ütemesen mozgatja a fejét. Szeme réveteg, lehelete borszagú. Gyanakvó. Ám mihelyt tisztázzuk, hogy nem vagyok se zsaru, se tanár, és meghívom egy pohár borra, szívélyessé válik.
– Ez a törzshelyem, ha az ősöknek több pénze lenne, itt élnék. Ma is órák óta itt vagyok, csábít a zene, a csajok, ráadásul ez még megfizethető – mondja. A mosdók felől a pillanatnyi csendben nevetés hallatszik. Közeledem, a nyers illat megüti az orrom. Két lány arról beszélget, nehéz mostanság fűzőt választani a bakancsba. Nézem őket, látják csodálkozásomat. Az egyik felém fordul:
– Nem mindegy, milyen színű. A színeknek jelentésük van. A zöld azt jelenti, füvezel… – kezdi, várja a hatást, nekem meg beugrik: ez az, amit éreztem Amszterdamban is: cannabis.
– Itt majdnem mindenki füvezik – árulja el a másik, aztán hozzáteszi: – Aki menő, mind itt bulizik, és bár elvileg tízkor mindenkit kizavarnak, és csak a nagykorúakat engedik vissza, gyakorlatilag még soha nem küldtek ki bennünket – így tudom meg, hogy kiskorúak.
– A nyár a bulizás, a pia és a szex ideje. Ezeket itt mind lehet. Egyszerre, egy helyen. Amikor egy fiú kihív a kerítéshez, mi csajok tudjuk, mit akar – kuncog a másik, és halkan, egyszerre mondják:… orál. A kérdésre, hogy mit lép ilyenkor egy tizenhat éves, szinte körberöhögnek.
Ginával a színpad előtt találkozom. Kitűnik a tömegből, vastag tussal kihúzott szem, hátul rövid, elől hosszú fekete haj, színes csíkokkal, balerinaszoknya, nyakkendő. De ami a legszembetűnőbb: józan.
– Nem is! Ittam pezsgőt, sört, jégert – sorolja, amikor azt mondom, józannak látom. – Nem kell berúgnom, hogy jól érezzem magam. Füvet nem szívok, és más drogot sem próbáltam ki, így állapodtunk meg anyuékkal – mondja a tizennégy éves lány, aki elárulja, tanítási időben ritkábban, ilyenkor hetente ötször is lejön.
– Itt lehet a legjobban pasizni. Nekem bejönnek a festett szemű emósok, akik kicsit nőiesek, mint a barátom. Most hűséges vagyok, de voltak kalandjaim. Ott van például az a srác – mutat rá egy sminkelt szeműre -, vele csókolóztam. Népszerű vagyok. Extrém az öltözékem, stílusokat keverek, és van egy zenekarom, az OMG. Készülünk az első koncertünkre, énekesnő szeretnék lenni – tudom meg már a parkolóba tartva, ahol az édesanyja várja.
– Tudok a pezsgőzésről, a sörözésről és arról, hogy Gina több barátjával csókolózott. Viszont vannak szabályok, amelyeket egyértelműen be kell tartania. Egyedül jön, tizenegyig maradhat, én jövök érte. Nem tudnám megtiltani, hogy bulizzon, ezért megtanítottam, mire figyeljen. Nem drogozhat, és nem fogadhat el italt senkitől. De nem is fogad, mert tudja, egyik barátnőm lányát megitatták valamivel, eszméletét vesztette, és csaknem megerőszakolták. Gina tudja, fontos az őszinteség, és azt is, hogy rám mindig számíthat – mondja Katalin, és lányával elautózik az éjszakába.
|
Mi a rendőr dolga?
– Nyáron sok kiskorú csavarog. Ha egy rendőr éjfél táján lát egy tíz év körüli, céltalanul kószáló gyereket, megkérdezi a nevét, a korát, a címét, és hazaviszi. Általában nem tanúsítanak ellenállást, válaszolnak. Ha nem mondják meg az adataikat, bevisszük őket a rendőrségre, és az őrsre hívjuk a szülőket – mondja Diószegi Gábor rendőr alezredes, ifjúságvédelmi referens, az Országos Rendőr-főkapitányság bűnmegelőzési osztályán. – A csellengőből gyakran lesz eltűnt. Az országban évente kilencezer keresés indul, de ez nem jelent ennyi eltűnt kiskorút. Van, aki többször is elcsámborog, a rekordot egy tatabányai kisfiú tartja, huszonkétszer vittünk haza. Nyáron többen tűnnek el, szerencsére a legtöbb gyerek egy napon belül előkerül.
Mentős szemmel Dr. Rajczi Emil, siófoki mentőorvos úgy véli, árt a túlzott szabadság, ám a szülő erre későn ébred rá. Kollégái és ő is sokszor vonultak tizennégy év alatti, alkoholt vagy kábítószert fogyasztó gyerekhez. Hangsúlyozza, a gyerekekben tudatosítni kell: a drog, az alkohol öl, a vizek, az utak veszélyesek, a zebra, a bukósisak fontos. A vakáció első napjairól egészen mást mondott dr. Pápai György debreceni mentőorvos. Náluk ugrásszerűen nőtt a gyermekeket ért közlekedési balesetek száma. Pedig tudni kellene, a gyermekülés, a biztonsági öv életeket, de legalábbis végtagokat menthet meg. Pápai doktor számtalanszor kiszól a mentőautóból, ha azt látja, kisgyerek áll az autó ülésén, vagy elől foglal helyet.
Segítenek az ifjúsági irodákban Kamaszok után ásítanak az ifjúsági irodák. De nem jönnek annyian, mint kellene, véli Geist Gábor, az Iránytű Ifjúsági Iroda szenvedélybetegekkel foglakozó szociális munkása. – A megelőző jellegű tanácsadások a népszerűek. Nem ritka, hogy tizenkét évesek a nemi élet felől érdeklődnek; a fertőzések elkerülése, a fogamzásgátlás, az aktus a téma. A drogokról tudni akarják, melyik könnyű, mit lehet kipróbálni, hogyan hat egy szál füves cigi. Izgatja őket, miként ürül ki az „anyag” a szervezetből, ami érthető – van közöttük, akit a szülő maga vitt el vér- és vizeletvizsgálatra.
Kevesen tudják! A Gyermekvédelmi Törvény kimondja: a nappali felügyeletet nyáron is meg kell szervezniük a fenntartó önkormányzatoknak. Az intézmények tizenkét hónapra kapják az állami normatívát, tehát kötelesek kijelölni ügyeletes felügyelő pedagógusokat és épületet.
Tinédzserambulanciák Sok tinédzser éppen a vakáció alatt éli át első szexuális élményét. A tiniambulanciák országszerte várják a tanácsot kérőket. – Nyáron megduplázódik a hozzánk fordulók száma. Fürdőzés közben összeszedett fertőzésektől szenvednek, fogamzásgátló tablettát kérnek. Öröm látni a felvilágosító munka hatását, sokat tudnak a szexről, a védekezésről, a veszélyekről – mondja dr. Nagy László, a székesfehérvári rendelőintézet nőgyógyásza. |
