A kudarc pillanatában csak magára számíthat? Mohamed Aida Európa-bajnok és világbajnoki ezüst-, illetve bronzérmes vívónő szerint sikereit soha nem érhette volna el, ha nincsenek mellette a nagyszülei és az édesanyja.
Miért éppen a vívás mellett döntött?
Kilencévesen, 23 évvel ezelőtt, a véletlennek köszönhetően lettem vívó. Az édesanyám, mivel elég energikus kisgyerek voltam, többféle mozgást is kipróbáltatott velem. Azt akarta, hogy levezessem a fölösleges energiáimat. Jártam művészi tornára, korcsolyázni, úszni. Aztán harmadikos voltam, amikor az iskolába vívóedzők érkeztek, én viszont elég félénken hajtottam végre a gyakorlatokat. Nem választottak ki, de az akkori testnevelés tanárom, mivel látott bennem fantáziát, arra ösztönzött, menjek el mégis a vívóterembe. Aztán ott ragadtam.
Mi volt az, ami kisgyerekként elvarázsolta abban a közegben?
Az edzőm, Solti Antal és a társaság. A mai napig ő a trénerem, azt hiszem, több is ez már, mint egy munkakapcsolat, vagy egy edző-tanítvány viszony. Mivel édesapa nélkül nőttem fel, felnéztem rá, keményen fogott, de mindig bátran fordulhattam hozzá bizalommal.
Az édesanyja mennyit tudott önnel foglalkozni?
Ápolónő volt, nehezen teremtette elő a megélhetésünkhöz szükséges pénzt, reggeltől estig dolgozott. Sokat voltam egyedül. Hamar önállósodtam, ráadásul a versenyeknek köszönhetőn sokat voltam külföldön. Ő duplán hozott áldozatot értem, de én ezzel soha nem éltem vissza. Ráadásul anyunak könnyebbséget jelentett, hogy tudta, jó kezekben vagyok, és időm sem volt elkallódni, hiszen az iskola után azonnal mentem edzésre.
Soha nem volt olyan, hogy az édesanyja az edzője segítségét kérte, mert nem bírt a kamasz lányával?
Ilyenre nem emlékszem. Egyszer fordult elő, 16-17 éves lehettem, hogy egy fiú miatt külföldre akartam menni, anyu legnagyobb tiltakozása ellenére. Én azonban kész tények elé állítottam őt, hiszen már meg is vettem a repülőjegyet. Végül persze elengedett, néhány jó tanáccsal.
Kijár a versenyeire az édesanyja?
Évekkel ezelőtt mindig ott volt, de soha nem rajongtam a gondolatért. Láttam ugyanis rajta, mennyire aggódik értem, és ez ahelyett, hogy jobb teljesítményre ösztönzött volna, csak még idegesebbé tett. Ma már inkább otthon marad.
Van rituáléjuk, amelyet sosem hagynak ki, ha elutazik egy versenyre?
Talán az, hogy anyu mindig nálam vár, akármilyen későn is érek haza. Óv és aggódik értem. Ha mondjuk nem úgy sikerül egy verseny, néha ki tud borítani egy egyszerű kérdéssel is, miért nem lett jobb helyezés. Nem számon kér, csupán kíváncsi, ha egyszer mindent megtettem, mi lehetett a baj? Nekem viszont nehéz ilyenkor kifejezni, mire gondolok. Inkább azt szeretem, ha ösztönöz, hogy legközelebb majd jobb eredményt érek el. Ez mindig bejön, és megnyugszik a lelkem.
Manapság mivel próbálja viszonozni azt a sok önfeláldozást, amit ön kapott az édesanyjától?
Ahogy tehetem, külföldi versenyek után veszek neki valami szépet, amire tudom, hogy szüksége van vagy örülne neki.
Három évvel ezelőtt férjhez ment Laurie Shong egykori kanadai párbajtőrözőhöz. Egyelőre kétlaki életet élnek, a pekingi olimpia után azonban összeköltöznek. De hol? És mi lesz
az édesanyjával?
Még nem dőlt el, de az édesanyám miatt nem aggódom. Nem félnék attól, hogy nem látnám eleget, ha Kanada mellett döntenénk. Szeret is utazni, ráadásul ma már az ideje is több, hiszen nyugdíjba ment, amikor megszűntették a munkahelyét, az Országos Pszichiátriai Intézetet.
Ha jól tudom, az olimpia után gyermeket szeretne. Mit gondol, a sport az ő életében mennyire lesz fontos?
Ismerve a férjem és az én életem, könnyen elképzelhető, hogy a sport neki is fontos lesz. Szeretném, hogy minél több mindent próbáljon majd ki, hogy maga dönthesse el, mihez lenne kedve. Én is így tettem, és örülök, hogy jól döntöttem.
Mi az, amit mindenképp szeretne átadni majd a gyermekének azon erkölcsi normák közül, amelyeket Ön kapott az édesanyjától?
A szeretetet és az önfeláldozást. Talán nem túlzás, ha azt mondom, az életét áldozta fel értem, és valószínűleg egy komplett családban soha nem éreztem volna azt, hogy az eredményekkel, a sikerekkel neki is köszönetet tudok mondani.
Sokszor az ő pozitív szemlélete volt az, ami arra sarkallt, hogy csinálni kell tovább, ha már belekezdtem ebbe a sportba. Megtanultam tőle, hogy küzdeni kell, hiszen az ő élete is erről szólt. Soha, semmit nem kapott ingyen, még a lakáskiutalásnál is hátrányban volt azért, mert egyedülálló. Egy nőnek, ha nincs mellette egy férfi, kétszer többet kell tennie azért, hogy boldoguljon. Ugyan már van férjem, de a küzdeni akarást belém nevelte, és ez végigkísér egész életemen.
