Tisztelt Doktor Úr!
Kétéves kisfiam van, aki nemcsak szerintem, de a környezetünk szerint is nagyon ügyes, okos kisfiú. Másfél éves kora óta kezdett egész mondatokban beszélni, minden iránt érdeklődik. Sokat vagyunk kint az udvaron, és sok mindent csinálunk együtt: sütünk, főzünk, az egyik nagypapával kertészkedik, a másikkal szerel, fest. Szeret motorozni a kis motorbiciklijén, vagy járunk ketten biciklizni. Most, hogy jó idő van, keveset játszunk úgy klasszikusan, játékokkal, de úgy latom, annyira nem is hiányzik neki, ha rosszabb az idő, akkor gyurmázunk, festünk. Esténként mindig róla mesélek, ő rendeli a mesét, egy-egy történetet az életéből – amikor megnéztük a lovacskákat, amikor úszni mentünk, amikor cirkuszban voltunk…
Egy dolog aggaszt kicsit, hogy eléggé félénk, szégyellős gyerek. (Apukaja is ilyen volt gyerekkorában, ma is inkább visszahúzódó természetű. Lehet az ilyesmit örökölni?)
Rendszeresen járunk a helyi Totyogok Klubjába (hetente egyszer), ahol o szeret, de amikor otthon mondom neki, hogy megyünk, tiltakozik, hogy ne menjünk oda. Ott aztán persze jól érzi magát, és amikor kéri, hogy menjünk haza, természetesen hazajövünk. Eljátszogat a játékokkal, de mar énekelni nem hajlandó átmenni a másik terembe, könyöröghetek neki bármennyit.(az anyukák együtt énekelnek a gyerekekkel) Így nem is megyünk. A vele egykorú gyerekekkel nagyon felénk. A játszótéren inkább visszamászik a csúszdán, ha közeledik valaki, nem csúszik le. Ha odajön egy kisgyerek, akit az anyukaja biztat, hogy adja neki kölcsön a lapátot, elbújik a hátam mögé és mondja, hogy én vegyem el.
Másrészt viszont tetszenek neki ezek a dolgok, mert utána otthon napokig mesél róla, hogy csúsztak a “nagyfiuk”, milyen sáros volt a kis Sofia, amikor meglátogattuk…
Szeretnem, ha tudnék valamilyen módon segíteni neki, mert nem könnyű a félénk gyerekeknek barátokra találni meg a közösségben megtalálni a helyüket. Eléggé anyás is, úgyhogy mar most kezd aggasztani, hogy fogja viselni, ha egy év múlva óvodába kell mennie. Persze kicsit túlreagálom a dolgot, minden gyerek kibírja az óvodát, meg jót is tesz nekik a közösség, de mégsem szeretnem, ha boldogtalan lenne ott. De a gyerekektől sem akarom elvonni.
Mit tudna tanácsolni, hogy javítsak a helyzeten?
Előre is köszönöm.
Tisztelettel,
Kulcsár Nóra
Kedves Nóra!
Bizony, ebben a „félénk” karakterben sok az örökletes vonás, de ez ne szomorítsa el, mert ez a tulajdonság nagyon sok értéket rejt magában (apropó: a férje esetében ezt nem tapasztalja?). Az ilyen gyerekek általában érzékeny, mélyen érző, nagyon értelmes „emberkék”, akik elsősorban attól érzik rosszul magukat a bőrükben, ha a szülő elégedetlen velük, mert nem eléggé barátkozók, nem eléggé „közösségi természetűek”. Elsősorban a „nyüzsit”, a sok gyerek körül kibontakozó „hajcihőt” viselik rosszul, és időre van szükségük ahhoz, hogy az idegen, szokatlan környezetben többé-kevésbé feloldódjanak. Azt javaslom, ne éreztesse kisfiával, hogy „másmilyennek” szeretné őt, és csak nagyon finoman, mértékkel nógassa. Azzal segíthet a legtöbbet, ha fokozatosan terheli őt harsány, vagy ismeretlen „ingerekkel”, pl. ha meghív egy baráti párt, amelynek hasonló korú kisfia van, és lehetővé teszi, hogy a gyerek az otthoni környezetben barátkozzék vele. Ha olyan helyre viszi őt, ahol több gyerek megjelenése is várható, mindig menjenek egy kicsivel korábban, hogy mire az egész csapat összeverődik – ez egyébként az óvodai beszoktatásnál is fontos szempont lesz majd – a gyereknek már legyenek tapasztalatai a környezetről. Valószínűleg soha nem lesz a társaság középpontja, mindig idegenkedni fog attól, hogy sok ismeretlen emberrel legyen együtt, kerülni fogja a harsány, zajos „murikat”, de mindig lesz egy-két nagyon jó barátja, akikkel mély és őszinte kapcsolatot tart.
