Segítség! Valami nem stimmel az ikreimmel! – Dr. Ranschburg válaszol

Tisztelt Doktor Úr!

Huszonöt hónapos ikerlányaim vannak, akik a harminchatodik terhességi héten teljesen normális súllyal (2450 g és 2780 g) – hála istennek, egészségesen, természetes úton – születtek. Az első két hónapban a nagyszülők besegítettek, azóta egyedül vagyok a lányokkal, a férjem elég sokat dolgozik. Kezdettől fogva, ahogy erőm, lehetőségem engedte, jártam és járok is közösségbe a gyerekekkel. Azt gondolom, hogy kortársaikhoz képest nincsenek elmaradva, sőt ahhoz képest, hogy ikrek, mindent a kortársaikkal időben kezdtek el csinálni, illetve csinálnak. A beszéd terén talán van egy icipici lemaradásunk, de emiatt még nem aggódom.

1. Az egyik dolog, amely miatt klaviatúrát ragadtam, az, hogy hihetetlen módon félnek az idegenektől. Ha például valaki jön hozzánk, akivel ők még nem – vagy nagyon kicsi korukban – találkoztak, elkezdenek sírni, nemcsak hogy hozzám vagy az apjukhoz „menekülnek” és bújnak, hanem szinte vigasztalhatatlanok, sőt sokszor csak az jelent egyedüli megoldást, ha az illető elmegy, akkor mintha elvágták volna a dolgot, a sírás, minden abbamarad, mintha mi sem történt volna. Ez a sírás ugyanúgy megtörténik például az utcán is, ha valakivel találkozunk, és szóba elegyedünk vele. Soha senkivel nem volt kellemetlen élményük, olyan szempontból sem, hogy valaki akaratuk ellenére megszeretgette volna őket, vagy erősen közeledett volna hozzájuk. Mostanában már az is előfordult, hogy ha a nagyszülőket nem látták egy-két hétig, velük is tartózkodóak voltak egy ideig.

Tisztában vagyok vele, hogy vannak érzékeny és még érzékenyebb gyerekek, de én ezt kicsit már túlzásnak tartom. Az lenne a kérdésem, hogy miként lehet ezen segíteni. Fog ez a dolog változni, ahogy nőnek? Persze egy-egy ilyen eset után mindig elmondjuk nekik, hogy nem kell félni, anya-apa ott van.

2. A másik dolog, amely miatt írok, az, hogy az egyikük másfél éves kora óta velünk alszik. Nem hajlandó a gyerekszobában, a kiságyban aludni. Ha csak említjük neki, hogy a kiságyban kellene aludnia, elkezd sírni, és mutatja a mi szobánkat, hogy nem, ő ott szeretne.

Ennek a dolognak sem tudom az okát, hogy miért alakult így. Másfél éves kora körül egyik éjszaka vigasztalhatatlanul felsírt, hiába nyugtattam meg, és tettem vissza a kiságyába, nem akart megnyugodni, így odavettem magunk közé. Ez után az éjszaka után hallani sem akart többet a kiságyáról. Próbálkoztam visszaszoktatni, betettem az ágyába, de az esélyt sem adja meg magának az elalvásra, állva ordít, nem tudom lefektetni sem – pedig az ikertesójával lenne egy szobában –, a végén pedig van, hogy össze is hányja magát a sírástól, így feladtam, és egy idő óta már ezzel sem próbálkozom. Viszont lelkiismeret-furdalásom van, mert a tesója egyedül alszik, mi meg hárman együtt, és egyébként is azt tartanám normális dolognak, ha ők ketten egy szobában aludnának. Nem akarom túlzottan erőltetni sem a dolgot, nem szeretném, ha sérülne a kis lelke. A Doktor úr szerint mit tegyek? Próbálkozzam a visszaszoktatással, és milyen formában, miként? Vagy ha nagyobb lesz, ezt is belátja, és a tesójával fog aludni?

Elnézést, ha egy kicsit hosszúra nyúlt az írásom.

Segítségét előre is köszönöm, várom válaszát.

Kedves Levélíró!

A tesók beszédfejlődésében mutatkozó pici elmaradás miatt valóban nem kell aggódnia, ikrek esetében ez ismert, a szakirodalomban rendszeresen hangsúlyozott, átmeneti jelenség. (A Szülők könyve című írásom új kiadásában – ősszel jelenik meg – van egy fejezet az ikrekről, abban is megtalálja.) Azt írja: tudja, hogy vannak „érzékeny és még érzékenyebb gyerekek”, az ikrek érzékenységét azonban mégis „túlzásnak” találja. Miért? Hol kezdődik az az érzékenység, ami a „még érzékenyebbnél” is több? Higgye el, semmi oka az aggodalomra, ha tudja – és elfogadja –, hogy az érzékeny, „félénk” gyerekek valószínűleg sohasem válnak harsány, a „társaság középpontjai” típusú emberekké. Személy szerint nagyon sokra tartom ezeket a „félénk” gyerekeket (ezt is megtalálja könyvem új kiadásában, csak egy kicsit zavarban vagyok, mert könnyen úgy tűnhet: önmagamat reklámozom, pedig tényleg nem erről van szó), mert a külvilágból sokkal többet érzékelnek, mint az átlagos halandó, és az ingereket sokkal finomabban, mélyebben dolgozzák fel. Visszahúzódásukat éppen az okozza, hogy zavarba ejti őket a sok új inger, amikor idegen helyre kerülnek, vagy ismeretlen emberekkel kell együtt lenniük. Azt javaslom, nagyon óvatosan „adagolja” kislányainak az újdonságokat (például egyszerre csak egy ismeretlen gyerekkel vagy felnőttel kelljen megismerkedniük, és lehetőleg megszokott, otthoni környezetben), és soha ne éreztesse velük, hogy elégedetlen vagy aggódik, amikor az ilyen találkozás „rosszul indul”. Meglátja, óvodáskorukra feloldódnak annyira, hogy a beilleszkedés sikeres lesz, Ön pedig büszke lehet majd szép, okos és érzékeny ikerlányaira. Azért pedig, hogy egyikük Önökkel alszik, ne legyen lelkifurdalása, ha a másiknak ez nem tetszene, már régen hangot adott volna elégedetlenségének. Ahogy az ikreket ismerem, ez a „paradox” helyzet nem fog sokáig tartani, az ikrek egykettőre „összeköltöznek”.