„Figyelmeztettelek, nem az arctörlés a legrosszabb dolog, ami veled történhet” – közölte a férjem a fiammal, amikor a negyedik kiscipőt próbáltuk fel, és „őfülsége” erőteljesen tiltakozott az izgalomhiány és a lábbelik ellen. Szerencsére uram és parancsolóm ért az élet dolgaihoz, ezért nem nagyon szoktam beleszólni az ilyen nagyfiús beszélgetéseikbe, inkább távolabb vonultam, és kissé ziláltan próbáltam kiválasztani a megfelelő cipőt. Az első agyvérzésen már amúgy is túl voltam, hiszen egy falatnyi gyerekcipő annyiba kerül, mint egy felnőtt, csak a gyerek rövidebb ideig használja. De a jó cipő fontos, főleg, ha első, ezért egy idő után már nem néztem az árcímkét, csak az összetételt, a sarokkiképzést és a talpat vettem górcső alá.
A cipővásárlás fontos mérföldkő. A pici babámból lassan felnőtt férfi lesz, akinek egyre kevésbé van szüksége az anyjára, hiszen már a könyvet sem kell lapozni, Füli lapozza magának, és csupán a sors kegye, hogy a fiam egyre anyásabb, és egyre szívesebben bújik hozzám.
Szemében ott csillog az értelem, és bár beszélni még nem tud, mégis annyi mindent ki tud fejezni. Pontosan lehet tudni, hogy mikor boldog, mikor mélyül el egy-egy tárgy tanulmányozásában, vagy éppen mikor dühös.
Alig tudom ésszel felfogni, hogy mi történik.
Egy évvel ezelőtt még a pocakomban volt, azelőtt pedig… Két, csak mikroszkóp alatt látható sejtből lett egy csodálatos újszülött, aki gyorsan cseperedni kezdett, és most, hogy nyiladozik az értelme, erőt kell vennem magamon, hogy ne bőgjem el magam minden ügyesedésén. Helyette ugrálok, amin a gyerek nevet – jól szórakozunk –, de azt hiszem, erről is le kell majd szoknom, mert igazán vicces leszek, ha kiglancolva ugrálok a fiam diplomaosztóján.
Szeretem figyelni Zsombort, amikor kattognak fejében a fogaskerekek, és felfedezi a világ összefüggéseit. Hetekkel ezelőtt kinézte magának a használt (értsd: némileg földes) cserépalátétet, és amikor az ismerkedés abba a fázisba jutott, hogy Zsombor meg akarta kóstolni legújabb barátját, kivettem a kezéből, és a polc alá tettem. Egészen elégedett voltam a problémamegoldó képességemmel, egészen addig, amíg másnap a fiam le nem hasalt a polc előtt, be nem nyúlt, és ki nem vette az alátét. Látszott rajta, hogy minden mozdulata tudatos. Na, erre mit lépjen az ember lánya, ha anya? Egyrészt le kellene beszélnem a fiamat arról, hogy azt a földes cserépalátétet nyalogassa, másrészt minden arra mutatott, hogy egyre jobb a memóriája, egyre több neuron kapcsolódik egymáshoz a kobakjában, ez pedig jó.
Kicsit kettesben hagytam az alátéttel, majd visszatettem a polc alá. Bizonyítandó, hogy semmi sem véletlen, Füli délután is lehasalt, és kivette a cserépalátétet, de aztán máshova dugtam. Mégse virágföldön nőjön fel a gyerek.
Most éppen ott tartok, hogy pozitív megerősítéssel próbálom nevelni a gyereket, de azért elkezdtem használni a „nem”-et is. Az apja szerint én vagyok a jó zsaru, a kedves, a barátságos, míg ő a rossz zsaru, a szigorú – és olykor a szemét, mert nem engedi, hogy a gyerek mosószert igyon, és éles tárgyakkal ismerkedjen. Persze ilyeneket én sem engedek, bár Fül mindent megtesz, hogy veszélyeztesse a testi épségét, de én a gyereknevelésben abszolút konfliktuskerülő vagyok. Ha Zsombor nekiiramodik, hogy éppen magára rántson egy kiló barackot, akkor már a gondolat felmerülésekor – igen, látszik a szemén, hogy miben töri a fejét – megfogom a kedvenc könyvét, és elkezdem olvasni. Tíz esetből kilencszer bejön a csel, mert a gyerek megáll, leül, majd odajön hozzám, hogy olvassunk.
A 2. számú megfigyelésem a 11 hónapos csemetékről viszont az, hogy Zsombor nem is a szavakra figyel, legalábbis a „nem”-nél biztosan így van, hanem a hangsúlyra vagy éppen a szó élére. Mert néha hiába mondom neki, hogy „ne!”, „nem!”, „nem szabad!” – bármilyen variációban –, ő úgy megy tovább, mintha semmi sem történt volna, viszont ha valami hülyeséggel próbálkozik, mondjuk, megpróbálja magára rántani a biciklimet, akkor az első „nem!”-re megáll, leül, visszafordul, rám nevet, és visszajön. Komolyan: úgy csinál, mintha tudná, hogy vannak komoly és félkomoly „nem!”-ek. Rafkós csibész, könnyen átlát rajtam.
Tudom én, hogy szeret, és nem akar bántani, de olykor kikészít. Az elmúlt hónapokat, amióta felült, és megtanult mászni, azzal töltötte, hogy tökéletesítette a kanapéra mászási technikáját. Nem is értem, hogy egy olyan aprócska gyereknek, mint Zsombor, hogyan van annyi ereje és ügyessége felmászni a mellkasáig érő dologra. Egy méretarányosan nagy kanapéra én biztosan nem tudnék feljutni. Legfeljebb lépcsőn.
Egyetlen szerencsénk, hogy bár nem tapsol és nem integet a gyerek, valahogy ezt nem akaródzik megtanulnia, szerencsére Füli a mélységet érzékelni, és sikeresen megtanulta a kanapéról lemászás technikáját is. Így a kanapé szélén megfordul, lehasal, és először a lábait engedi lefelé, ameddig talajt nem fognak. Szóval nem is a fel-le mászás jelent gondot, hanem a kanapén töltött idő. Ugyanis, ha megszerezte a cuccot, amelyet a kanapén meglátott, lehet az cumisüveg, könyv vagy éppen távirányító, akkor leül tanulmányozni, és erre a leülésre nem figyel. Csak arra figyel, ami a kezében van, és képes a kanapé szélére ülni. Elkaptam, nem esett le, de azóta üzletelek vele: felmászhat a kanapéra, ha a kanapé belső részén ül le. Tudom, hogy érti, miről beszélek, de nem merem egyedül hagyni, ha a kanapén üldögél. A kis csibész mellé mindig kell egy fakabát.
