A budapesti közlekedést sohasem fogom megszokni. Túl ideges, túl türelmetlen és túlságosan figyelmetlen. Az autósok túl sok szabályt kezelnek nagyvonalúan. Túl sok az autó, túl kevés a hely, túl sok a dugó.
A szüleim udvariasságra neveltek. Gyakran előkerülő családi sztori rólam, hogy ötéves koromban, amikor anyuval Székesfehérváron sétáltunk, én, mint otthon a faluban, mindenkinek köszöntem. Az sem vette el a kedvem, ha nem köszöntek vissza.
Később nem tudtam olyan lázadó kamasz lenni – pedig a táskám mindig nehéz volt –, hogy ne adjam át a buszon a helyem idős embernek vagy terhes nőnek. Gyámolítom a kiszolgáltatottabbakat. Segítem feltenni a babakocsit a buszra, átkísérem a fehér botos embert a zebrán, és a térképet kétségbeesetten nézegető turistáknak is szoktam segíteni. Nem vagyok Teréz anya, de ezektől a mindennapi semmiségektől „nem esik le a gyűrű az ujjamról”, mondaná a nagymamám.
Sokan vannak ugyanígy, mert igen gyakran akad valaki, aki segít feltenni a babakocsit a buszra. De persze mindig azok az esetek maradnak meg élesen és fájdalmasan, amikor szinte félrelöknek, felszáll előttem mindenki, esik az eső, és a buszsofőr is fél méterre áll meg a buszmegállótól. Összeszedem magam, Fekete Laci-san kinyomok több mint húsz kilót (gyerek+babakocsi+cucc), és amikor az erőlködéstől szakad rólam a víz, a buszsofőr elkezdi nyomni a csengőt, hogy zárná az ajtót, ne tökölődjek. Azon már nincs is időm lamentálni, hogy vajon meg fogok-e csúszni a vizes lépcsőn, vagy sem, illetve a bolygókereket fixálni kellett volna, mert ha sikerül feltennem a babakocsi elejét, akkor beljebb tudom tolni. Könnyebb lenne úgy.
Természetesen az ilyen peches napokon, leszálláskor ugyanúgy fél méterre áll meg a sofőr a megállótól, senki sem segít, és a babakocsi sem lett időközben könnyebb. A különbség csak annyi, hogy a húszperces út alatt egy tucat rémképet gyártottam arról, hogy megcsúszik a lábam a lépcsőn, elájulok, a gyerekem ott marad kiszolgáltatottan. Átkozom magam, hogy miért kellett nőcis csizmát húzni.
Egy anya ne pipiskedjen!?
A buszsofőrök védelmében azt is el kell mondanom, hogy volt már olyan buszsofőr, aki kiszállt a fülkéből, és segített fel- és leszállni, vagy megvárt, amikor tíz lépésre voltam a megállótól, és volt, aki a férfi utasokat szólította fel lovagi kötelességükre.
Inkább gyalogolok, a levegő úgyis jót tesz a gyereknek. Meg se kottyan a Margit híd–Erzsébet híd távolság. Sőt, már ismerem azt a legrövidebb utat is, ahol sehol sem kell aluljárózni. Az aluljárók és a metró használhatatlanok babakocsival. Tudom, hogy vannak anyák, akik le- és felcibálják a babakocsit, de egy húzósabb hét után mindenki autót követel magának. Jogosan, teszem hozzá. Próbálok visszaemlékezni, amikor még nem volt kölyköm, hány babakocsis anyát láttam a metrón. Nem sokat. Amióta gyerekem van, nem metrózok, tehát ilyen jellegű megfigyeléseket sem tudok tenni.
Aztán elég Bécsig menni, hogy az ember lánya tudja, lehet ezt másképpen is csinálni.
Azonban a felszíni közlekedés sem sétagalopp. Nagyon sok járdán nem lehet elférni a parkoló autóktól. Rendszeres közlekedési útvonalainkon mindig akad egy autó, akit nem zavar a fehér csík, és egészen a házfalig áll. Értem én, hogy félti a méregdrága autóját, de ő is lehetne annyi belátással, hogy a gyalogosok a járdán közlekedhessenek. És innen indul a harc. Kié az utca? Kinek mihez van joga? Itt kezdődik a harc, amely a zebrán folytatódik.
A parkoló autóktól csak akkor tudok körülnézni, ha megteszem az út negyedét, de a babakocsit nem tudom előretolni, hiszen takarásból tolom ki, és ahhoz nem kell színes fantázia, mennyire veszélyes művelet ez, nekem meg amúgy is színes a képzeletem, ha parázni kell. Tehát megfordítom a babakocsit, kikukucskálok. Az autós meglát, gyorsít, nehogy továbbmenjek, sőt még a szemkontaktust is kerüli, hogy egy életre elmenjen a kedvem az átkeléstől. A túloldalra születni kell, nincs mese.
A lámpás zebráknál kicsit jobb a helyzet, csak a kanyarodó autókra kell figyelni, azonban a kétsávos utak életveszélyesek. A külső sávban megáll egy autó – és minél többet beszélünk a KRESZ gyalogátkelőhelyre vonatkozó szabályairól, annál többször megállnak az autósok, érezhetően javul a morál –, azonban ilyenkor nem lehet boldogan nekiindulni. Meg kell arról győződni, hogy a maradék három sávban is úgy gondolja-e minden autós, hogy akkor most egy gyalogos fogja keresztezni az útját. Életveszélyes lottó.
Tíz autósból kilenc biztos, hogy át fog hajtani a zebrán előttem. Néha számolom.
Sajnos rengeteg történetem van, amely úgy kezdődik, hogy majdnem elütöttek, de figyeltem.
Ismerem a másik oldalt is: hogy a gyalogosok csak bámészkodnak a zebránál, hogy kevés a hely a városban, és mindenkinek megvan a saját gondja.
Tudom azt is, hogy én akartam gyereket, ne sápítozzak a gyerekből adódó nehézségek miatt, de nem lehet elmondani, hogy a szabályok betartása, illetve az a kis segítség, amelyet a közlekedés során kapok, milyen nagy mértékben könnyíti meg az életem.
