Tisztelt Tanár Úr!
Párommal öt éve élünk élettársi kapcsolatban, amikor megismerkedtünk, még házasember volt, de külön éltek a feleségével már két hónapja. A házasságukból született egy kisfiú, aki akkor két és fél éves volt. A párom felesége anyagi okokra hivatkozva kezdeményezte a válást. Én ekkor ismertem meg, és szeretettel segítettem a kialakult nehéz helyzetben. A baj ezek után kezdődött.
A felesége tudomást szerzett a kapcsolatunkról, és vissza akarta kapni a férjét, de a párom már nem bízott benne, így elutasította. Ettől kezdve a zsarolás eszköze a gyermek lett. Először jött a fenyegetés, hogy vagy a gyerek, vagy én, és tiltotta a gyerek láthatását családi programokra hivatkozva. Ha a párom nagy nehezen el tudta hozni a kicsit, amikor megtudta, hogy én is jelen vagyok, azonnal haza kellett vinni. Például este 9-kor, miután a gyerek már megfürdetve ágyban volt, jól érezte magát, de jött a telefon, és azonnal haza kellett vinni – a szomszéd városba. Ráadásul mindig a gyermek jelenlétében kezdeményezi a veszekedéseket, a végén a pici szól rá, hogy „anya, ne veszekedj apával”.
A gyermek feszült volt a találkozásuk alatt, volt példa rá, hogy utána hányt. Gyakran sírta el magát, és nagyon figyelt arra, hogy jól viselkedjen, attól tartott, hogy az apja nem fogja szeretni. Engem is kedvel, bár időnként zárkózott velem szemben, lehet, hogy „féltékeny” is. Előfordult, hogy azt hitte, én is az anyja vagyok. A párom azóta elvált a feleségétől, aki rövid idő múlva újra férjhez is ment. Viszont újdonsült férjét a gyermek „apuci”-nak szólítja, ami a páromat igen zavarja, amikor megyünk érte, előtte is így köszön el az asszony új férjétől. A párom kérte a volt nejétől, hogy a gyerek ne szólítsa így a férfit, ennek ellenére mégis így nevelték. Sőt, egy időben csak a férjtől kérhette el a gyermeket, ha el akarta hozni.
Ráadásul semmit nem mondanak a gyerekről, akkor sem szólnak, ha beteg. Különböző indokokra hivatkozva próbálják a látogatások számát csökkenteni, valótlan dolgokat állítanak. Például ne vigyük többé strandra a gyereket, mert kiütései lettek, vagy, bár a gyerek az elhozott játékait mindig hazaviszi, az egyikre azt mondták: biztos nálunk tűnt el, holott tudom, hogy betettem a táskájába. Ezek nem véletlenek…
Az a kérdésem: ezt a sok változást a gyermek hogyan éli meg? Miért kell apának hívatni egy másik férfit, amikor a saját apja is tartja vele a kapcsolatot? Szegény azt sem tudja, hány apja, anyja, nagyszülője, otthona van… Miért viselkednek ilyen ostobán az emberek, miért kell a gyerekeket a bosszú eszközeként használni?
Köszönöm válaszát!
| Te is kérdezhetsz az ismert gyermekpszichológustól. Dr. Ranschburg Jenőnek a www.ranschburg.hu oldalon írhatsz levelet! |
Kedves Levélíró!
Sajnos az olyan típusú helyzetek, amelyekről levelében ír, egyáltalán nem ritkák. A szülőt ilyenkor a sértett önérzet vezeti, és nem átallja eszközként használni gyermekét arra, hogy borsot törjön volt házastársa orra alá. Az Ön által megírt esetben szerepet játszhat az édesanya magatartásában az is, hogy úgy érzi: új házasságával családja ismét teljessé vált, vagyis nemcsak férjhez ment, de apáról is gondoskodott a gyermek számára – és így az édesapa „felesleges személlyé” vált. Pedig a társ hiába változott, a gyerek apja ugyanaz a férfi maradt!
Hasznos dolog, ha a gyerek az új férjjel jó kapcsolatot tart, de ettől ez a férfi még nem válik apjává! Különösen akkor nem, ha az édesapa ragaszkodik gyermekéhez, és lehetőségeihez képest teljesíti apai feladatait.
Érdemes lenne – nagyon óvatosan! – beszélni erről a gyerek anyjával; a kisfiú szólítsa keresztnevén az új férjet, „apa” csak az édesapja legyen. Ahogy valószínűleg – és nagyon helyesen – Önt sem szólítja „anyu”-nak.
