Milyen lett volna, ha szeretettel átölelt volna az édesanyánk, elmesélte volna, hogy milyen volt az a nap, amikor ő vált „nagylánnyá”, és utána hosszasan és bensőségesen elbeszélgettünk volna még arról, hogy mi is történik ilyenkor a testünkben, a lelkünkben és esetleg még a minket nagyon izgató, „fiúkkal kapcsolatos” kérdéseinkre is őszinte választ kaptunk volna tőle? És ha édesapánk egy szál virággal köszöntött volna minket?
Talán furcsa még elképzelni is, hogy történhetett volna így is, hogy lehetne ennek a napnak az emléke valami olyan, amit mindig örömmel idézünk fel. Azt gondolom, hogy sokunknak nagyon máshogy alakult volna a testünkhöz, a nőiségünkhöz való viszonyunk és ebből fakadóan talán az egész életünk.
De tapasztalatom szerint a legtöbb nőben nem ilyen felhőtlen az első menstruáció emléke. Akármilyen régen is volt, élénken él bennünk, hogy mi és hogyan történt és általában titkolózás, szégyenérzet, kínos feszengés, tanácstalanság, magára hagyottság, bizonytalanság érzése kötődik inkább ehhez a „nagy” naphoz.
Mit tehetünk mi, felnőtt nők, anyák, nagynénik, nagymamák, tanárok, hogy azok a lánykák, akik körülöttünk élnek, máshogy emlékezzenek majd erre a napra?
Hát nincs könnyű dolgunk! Egyrészt azért, mert mi sem kaptuk meg ezt a „szeretet csomagot” útravalóul, s így nincs olyan minta, amit követhetnénk; másrészt azért, mert soha, semmilyen iskolában nem tanítottak minket arra, hogy hogyan lehet „ezekről a dolgokról” nyíltan és szép szavakkal beszélni. De nehezíti a feladatot az is, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy erről a havonta visszatérő kellemetlen állapotról, egyáltalán mi olyat lehetne mondani egy lánykának, aminek örülhetne? S végül, de nem utolsó sorban, lehet, hogy meg kell küzdenünk azzal is, hogy manapság, mire a kislányok odakerülnek, hogy menstruálni kezdenek, már oly sok (fél)információt szedtek össze a médiából, barátnőktől, hogy ha mást nem is, de azt már tudják, hogy itt valami kínos és kellemetlen dolog lép be az életükbe. De ne szegjék kedvünket a nehézségek! Nézzük, hogy mit tehetünk!
A legfontosabb talán az lenne, hogy saját magunkban oldódjanak az örökül kapott, szinte automatikus negatív érzelmek a menstruációval kapcsolatban. Engedjünk magunknak több pihenést ezeken a napokon. (És ne keressünk rögtön kifogásokat, hogy „de hát én ezt nem engedhetem meg magamnak! Ott vár a házimunka!” A házimunka megvár. Ha véletlenül nem, és valaki megcsinálja helyettünk, még jobb!) Lassítsunk kicsit a rohanós tempón, hagyjunk időt saját magunkra, kényeztessük magunkat valami kis aprósággal, ami örömtelivé teheti a „nehéz napokat”. Kezdjünk el úgy gondolni ezekre a napokra, hogy – a kényelmetlenségek és fájdalmak ellenére – ezek a napok értünk és nem ellenünk vannak. A legnagyobb ajándék, amit a kislányunknak adhatunk az az, ha ezt látja rajtunk és tanulja tőlünk. Lehet, hogy ez nem megy egyik napról a másikra, de minden hónapban tehetünk egy kis lépést magunkért és a kislányunkért.
Ha a környezetünkben van olyan lányka, akinél várhatóan hamarosan bekövetkezik ez az esemény, elkezdhetünk már előre gondolkodni, hogy mivel lephetjük meg őt. Nem kell feltétlenül nagy és drága ajándékra gondolni, csak járjunk nyitott szemmel, ha erre-arra járunk. Lehet, hogy látunk például egy kedves piros fülbevalót, nyakláncot, egy pici neszesszert, amibe belefér néhány betét, vagy csak egy kedves képeslapot. Nem is az a fontos, hogy a tárgy maga mi lesz, hanem az, hogy érezze a lányka, hogy készültünk erre az alakalomra, hogy gondoltunk rá már jó előre. Persze akkor sincs semmi gond, ha váratlanul ér minket a hír, mert másnap is meg lehet őt lepni egy piros gyertyával, kis cserepes virággal, vagy azzal, hogy beülünk valami finomságot enni egy cukrászdába. Az ajándékozás gesztusa a lényeg, és az, hogy valami kellemes, bensőséges történés is megmaradjon az emlékezetében, amikor majd erre a napra gondol. És akkor szinte már azt is mondhatjuk, hogy az ajándék maga el is maradhat: elég az öröm, az ölelés, az, hogy éreztessük a „nagylánnyal”, hogy büszkék vagyunk rá.
Külföldön manapság egyre több édesanya érzi úgy, hogy igazán különlegessé szeretné tenni ezt a napot és régi kultúrák mintáját követve egy kis rituálét szervez ebből az alkalomból. Ennek az igazi jelentősége az, hogy az anya barátnői, vagy idősebb női rokonok – unokatestvérek, nagynénik, akár nagymamák – is részt vesznek az ünnepségen, s így a lányka megélheti azt, hogy belép a Nők körébe. Lehet ez csupán egy közös ebéd, vagy vacsora az ünnepelt kedvenc ételeivel és néhány vidám, piros színű gyümölccsel, itallal, tortával. De ha valaki kedvet érez ahhoz, hogy összeállítson egy „komolyabb” programot, íme néhány ötlet: közös éneklés, tánc, egy szép és tanulságos mese felolvasása, tűzgyújtás a szabadban, ha az idő éppen engedi, vagy közös gyöngyfűzés, ami közben jókat lehet beszélgetni „női dolgokról”. Ha valaki ilyen nagy eseményre készül, azt javaslom, hogy beszélje meg előtte az ünneplendő lánykával, mert már olyanról is hallottam, hogy mereven elzárkózott a kiskamasz attól, hogy ilyen nagydobra verjék az ő menstruációját. Bár azt gondolom, hogy ilyenkor sem kell rögtön feladni, mert lehet, hogy, ha bevonjuk őt a tervezgetésbe, a végén még kedvet kap hozzá, sőt a saját ötleteivel, kéréseivel segít nekünk egy olyan ünnepet létrehozni, ami igazán boldoggá és emlékezetessé teszi számára ezt a napot.
Hogy hogyan beszélgessünk kislányokkal a menstruációról, arról következő cikkünkben lesz szó.
