Akadályverseny két gyerekkel

A csapat

A felállás a szokásos: papa-mama-gyerekek, de az akadályokat legtöbbször hármasban próbáljuk legyűrni az ötéves Marcival és a másfél éves Borbálával, mert az apukájuk általában vacsoraidőre ér haza, ahogy – tapasztalataim szerint – az apukák többsége. Így a háromszemélyes csapatban egyértelműen én vagyok a kapitány.

Bemelegítés: közlekedés

A fiamat lenyűgözik a járművek, imád buszon, villamoson, HÉV-en vagy trolin utazni. A lényeg, hogy zümmögjön alatta a motor. Ha a sors kegyelméből alacsony padlós buszt fogunk ki, semmi gond: ha a leszállók elfogytak, fellódítom Marcit a buszra, közben instruálom, hova álljon, aztán felteszem a Borival együtt mintegy húszkilós babakocsit, utat török a tömegben a kocsival az ablakhoz, majd behúzom magam mellé Marcit is, elegyensúlyozok jegyet lyukasztani, és kész. A villamosra, trolira, magas lépcsős buszra felszállni már titáni feladat: a megállóban szemkontaktust teremtek egy kellően atletikus termetű, ám rokonszenves és segítőkésznek tűnő utastárssal, és a megfelelő lélektani pillanatban (szigorúan a jármű begördülése előtt) megkérem, segítsen feltenni a babakocsit. (A fekete, halálfejes pólót viselő metálrajongók általában kérés nélkül segítenek.) Ha már feljutottunk, a tömegben a testemmel védem gyenge gyermekeimet, nehogy rájuk omoljon vagy köhögjön valaki, és megpróbálom nem magam elé képzelni, ki mindenki fogdosta végig azt a kapaszkodót, amihez Marci lelkesen odaszorítja az arcát. A fülem mellett rutinosan száll el a kétszáz kilós, de babaarcú hölgy monológja a forgóból, aki hasonló testalkatú barátnőjének azt taglalja, sokkal nagyobb babakocsikat gyártanak manapság, mint húsz éve, ezek az újak rengeteg helyet foglalnak, „Katikám, nézd meg, ez is itt egyedül elfoglalja a forgót”.

Első állomás: vásárlás

Nincs mese: vásárolni kell. Kenyeret, tejet, vajat, gyümölcsöt, zöldséget, húst – szerintem. Csokit, kekszet, krémtúrót, pudingot, tejszeletet – Marci szerint. Borbála véleményét egyetlen univerzális jelentésű szótagba sűríti – „tyih!” –, a megfelelő fordítás még várat magára, de nincsenek ábrándjaim, kinek a pártjára áll. Szóval vásárolunk, ha sikerül bejutunk a boltba egyáltalán. Mert a szupermarketek tervezői nem számoltak a babakocsival közlekedő nőkkel; a bevásárlókocsinak fenntartott kapun nem fér be a gyerekkocsi. Csak néhány centivel alacsonyabb a kelleténél, de a narancssárga műanyag lapok már pont nem engedik be a babakocsi kupoláját. Az előzékenyebb alkalmazottak néha kiszerelik az egész kaput, de ha nincs kinek elkapnom a tekintetét, kénytelen vagyok beügyeskedni a kocsit valahogy a vásárlótérbe, míg Bori elővigyázatosan szorosan behunyja a szemét, az arcán szétterül az aggodalom, és csak halkan leheli: „Tyih.” Bent vagyunk, mint Neo a mátrixban: a közeg nem baráti, de itt legalább szabályosan vásárolhatunk. Mert van olyan áruházlánc, nem is egy, ahol nem tartanak kosarat, csak bevásárlókocsit. Választhatok: a) vagy zsonglőrként egyszerre próbálom uralni a bevásárlókocsit és a babakocsit, b) a biztonsági őr parázsló tekintetével a hátamban a babakocsi kupolájára pakolok, c) nem vásárolok ezekben a boltokban. (Helyes válasz: c.)

Rövid kitérő: csak haladóknak

Mit tegyünk, ha az ölünkbe hullik egy üres negyedóra? Bori elaludt a kocsiban, miközben a postán sorban álltunk, így aztán borult minden tervem. Odakinn zuhog, kószálhatok az üzletházban. Vérszemet kapok: ott a kreatívhobbi-bolt, ahová soha nem merek Borival bemenni, mert még a babakocsiból is elér mindent a zsúfolt kis üzletben. Odabenn csak az eladónő pakol hátul a hungarocell koszorúalapok között. Betolom a babakocsit, köszönök, halk mormogás a válasz. Elmerülök a felvasalható textilmatricák vizsgálatában, csak akkor nézek fel, amikor az eladónő Bori előtt áll. „Nem lehet elférni, kitolná a babakocsit?” – a hangsúly alapján nem kérdez, hanem közöl egy vitathatatlan tényt. És milyen igaza van: leteszem a pultra a delfinmintás matricát a gipsznyulak közé, és kitolom a babakocsiban alvó gyereket az üres üzletből. A fekete köpönyeges igazságosztó kardélre hányná az eladónőt, és felperzselné a boltot, én csak nyelek egy nagyot. Kifelé menet már halkabban köszönök, de válasz nem érkezik. Az akrilfestékek katalogizálása közben nyilván nem jut rá idő.

Második állomás: ügyintézés

Hosszadalmas ügyintézésben állunk a bankkal, még néhány papír hiányzik, nincs mese, óvoda után el kell mennünk értük. Marcit már előre megkérem, legyen türelemmel, biztos unalmas lesz neki. Megkönnyebbülten látom, hogy a bankfiók szinte üres, az egyik tisztviselő telefonál, a másik az asztalánál iratokkal zizeg. Megpróbálom felvenni a szemkontaktust valakivel, mielőtt a gyerekek nyafogni kezdenek. Sajnos csak a biztonsági őrrel járok szerencsével, aki biztosít, hogy hamarosan sorra kerülünk. Hasonló jóslatok miatt birodalmak omlottak porba. A telefonáló hivatalnok jóvoltából lassan a kelleténél többet tudok a csoportos beszedési megbízás hátulütőiről. Helyezkedem, próbálom elkapni a tekintetét, halló, itt vagyunk, később visszahívhatod búgó hangú Krisztát az akármilyen osztályról, hiába. Hát várunk, öt percet, tíz percet, negyedórát. Ezalatt megakadályozom, hogy Bori behatoljon az ügyfelek elől elzárt területre (a vörös szőnyeg mérhetetlenül izgatja a fantáziáját), magára rántson egy kétméteres kartonfigurát, és jelentős mennyiséget fogyasszon el a virágcserepekbe szórt agyagkavicsokból. Közben a hitelkártya előnyeiről áradozó brosúra hátára Marci óhaja szerint könnyed vonalakkal felvázolok egy derűs életképet: két „pont, pont, vesszőcske” ember egy réten futballozik, felettük a napot felhők takarják, gyér hajukra eső permetez, lábuk alatt légyölő galócák nőnek, a távolban madarak röpülnek Afrika felé. A további részletek kidolgozása előtt a hivatalnok leteszi a telefont, hurrá, sorra kerülünk.

Sajnos nincs rá lehetőségem, hogy nyugodtan végighallgassam az ifjú ügyintézőt, akinek az arcára a háromszemélyes vándorcirkuszunk láttán önkéntelenül is kiül a néma borzadály. Bori ugyanis módszeresen lepakolja az állványról az összes tájékoztató füzetkét, szétszórja, majd alaposan megtapossa őket, Marci pedig állandóan azt kérdezi, mikor ülhet fel a bankfiók előtt a pénzbedobós lila elefántra. Nincs az a búgó hang, amely mindezt képes lenne ellensúlyozni, így megígérem, hogy később visszajövünk, és a lila elefánt felé vesszük az irányt. Remélem, legközelebb ahhoz a helyes szőke lányhoz kerülünk.

Harmadik állomás: óvoda

Tegye fel a kezét, aki ki tud venni hat hét szabadságot, lehetőleg egyben. Az óvoda fenntartója úgy véli, ennyi szabadidő nem gond egyetlen szülőnek sem, hiszen az ovi évről évre hat hétre bezár. Azaz idén nem: hanem amikor már hivatalosan nyitva van, még egy hétre bezár, hogy az aktuális karbantartási munkákat elvégezhessék – vázolta a nyári terveket a szülői értekezleten az óvodavezető. Vagyis az ovi július közepétől szeptember elejéig zárva lesz. (Persze van ügyeletes ovi, de ha lehet, azt inkább kihagyjuk – szerintem fontos, hogy a gyerekek ismert, megszokott óvodába járjanak.)
Hogy oldottam meg? Hogyan sikerült elkerülnöm, hogy Marci idegen helyre menjen két hétig? Keserű szájízzel vallom be: sehogy. Végigjátszottam fejben a lehetőségeket: két hétig Marci az ügyeletes óvodába jár, aztán a nagymamák osztoznak rajta, én dolgozom, Bori elmolyol, augusztusban közös nyaralás. Vagy: Marci itthon, én nem dolgozom, azaz nem válaszolok az e-mailekre, telefonokra. Strandolunk, állatkertezünk, játszóterezünk, a számítógépen legfeljebb a Mikrobi megy, és a Vízipók. Eredmény: kirúgnak. Vagy: dolgozom, illetve megpróbálok, felveszem félóránként a telefont, a körülményekhez képest értelmesen válaszolok a kollégáim kérdéseire, száműzöm Mikrobit, ötpercenként szedek szét legóépítményeket fél kézzel, adok inni, leveszem a polc tetejéről a nagy autós könyvet, feltörlöm a kiömlött vizet, igazságot teszek a civakodó gyermekeim között, kipiszkálom Bori szájából a legóemberkét, megnyugtatom Marcit, letöltöm és feltöltöm a kész fájlokat. Eredmény: mindhárman meghibbanunk (én biztos). A legkisebb rosszat választottam, Marci két hétig az ügyeletes óvodába járt. Hiszen az a dolgok rendje, hogy a gyerek alkalmazkodjon az óvoda igényeihez, és nem fordítva, nem igaz? Itt az ideje, hogy ezt már ötévesen megtanulja.

Negyedik állomás: uszoda

Vízben lenni jó, úszni fontos. Úszásoktatásra hordani egy gyereket hetente kétszer azonban még a gyakorlott stratégákat is próbára teszi. Az öltöző tömve van, alig találunk szabad helyet, mindenhol táskák, kabátok. Azonnal leizzadok, pedig ez még csak a kezdet! Rögtön becsukom a zuhanyzóba, a medencetérbe és a folyosóra nyíló ajtókat, majd leveszem a kabátot a gyerekekről, és Borit szabadon engedem. Innentől fogva osztott képernyős üzemmódra váltok: Marcit megszabadítom a ruháitól, közben Borit nézem, szökik-e, nem csúszik-e el, nem eszi-e le a sarat egy gazdátlan cipőről. Marci egy őrgróf nyugalmával tűri, hogy vetkőztessem, és ráadjam a fürdőnadrágot és az úszósapkát. Épp időben készül el, szép komótosan az ajtó felé sétál. Ő még időben félreugrik, és Borbálát is sikerült felkapnom a medence felől beözönlő gyerekek útjából. A lelkes anyukák előkészítik unott arcú kiskamasz lányaik rózsaszín virágos papucsát, fürdőköntösét, előkerülnek az ipari méretű hajszárítók, hogy anyuka maga szárítsa meg a tizenhárom éves Lilike derékig érő haját. Az öltözőben elfogy a levegő, a kövön tocsog a víz, Bori mindenkinek láb alatt van, kimenekülünk a folyosóra. A következő negyven percben az üres és rideg folyosón próbálom lefoglalni Borbálát. Rohangálunk ide-oda, játékból hajat szárítunk, bekukucskálunk a karbantartókhoz, kicsit megtépjük az öltözőajtók előtt lengedező függönyt, és vékony nyálréteget kenünk az egész alakos tükrök alsó harmadára.

Az edzés végén betódulnak a csuromvizes gyerekek, Borcsit felkapom, Marcit a zuhanyzóba terelem. Aztán megtörölgetem a bambára fáradt gyereket, és öltöztetni kezdem, Borit felültetem a padra, ahonnan azonnal vándorútra indul. Eltűnik a forgatagban, csak a rendszeresen felhangzó „tyih”-ek mutatják, nem esett el, nem taposták el, és nem rántott magára semmit. Mire Marci elkészül a hajszárítással is, mindannyian talpig leizzadunk. Általában ekkor húz elő egy anyuka egy szendvicset a tömött öltöző közepén a kisfiának, aki éhen halna hazáig. Megáll a kés a levegőben, a szalvéta zizegését öt méterről is hallani. Gyerekek és anyák orrlyuka egyszerre tágul ki, mohón szívjuk be a téliszalámi fűszeres illatát, a szánk széle egyszerre rándul meg, amint Lacika fogai alatt hersen az uborkaszelet. Az óvodásokon már ott a civilizáció máza, de Bori még őszinte emberként ordít és toporzékol, amikor kivonszolom az öltözőből.

Cél (?): nyaralás
Mitől nyaralás a nyaralás? Nekem attól, hogy azt csinálom, amit én akarok. Nincsenek határidők, megválaszolandó levelek, körmömre égő elintéznivalók, kényszerű kötelességek. Van viszont napon szundikálás, laza délelőttök, nyugalmas, méhzümmögős délutánok. Semmi stressz. Semmi rohanás. Így képzeltem.

A valóság? A négyesben töltött idő inkább hasonlított egy feszes ütemű kalandtúrára, csak ritkábbak voltak a pihenők. Ráadásul mi, felnőttek külön útvonalon mozogtunk: amíg egyikünk a virgonc ötévest szedte le a diófáról, addig a másikunk a totyogót terelte ki a kapák, vasvillák és gereblyék mellől. A hétköznapokhoz képest csak a helyszín változott, a lényeg nem: pihenés és láblógatás helyett a gyerekek után rohangáltunk – a változatosság jegyében immár egész nap. Ugróiskoláztunk, Borit kétóránként kihoztuk a fészerből, óránként kikotortuk a szájából a földet, só-liszt gyurmából autókaravánt formáztunk, fociztunk, eltávolítottuk az árokpartról a döglött egeret, kihúztuk a gyerekeket az árokból, közben bevásároltunk, főztünk és mosogattunk. Pihentetőnek távolról sem nevezném, viszont vágyakozva gondoltam az itthoni hétköznapokra, amikor a maga megszokott útján gördül a mindennapi életünk. Laza délelőttök és beszélgetős délutánok? Talán majd az ősszel. Ugyanis gyerekek nélkül utazunk el…