– Egy véletlenül elejtett mondat alapján döbbentem rá a várandósságom idején, hogy alig ismerem a saját családfámat: hirtelen érdekelni kezdett a családi ünnepeken mesélt anekdoták háttere, mintha megelevenedtek volna az addig semmitmondó történetek – meséli a 28 éves Petra. Története egyáltalán nem különleges a lélek rejtelmeivel foglalkozó szakemberek számára.
– A várandósság kilenc hónapját nagyon jól kitalálta a természet – mondja dr. Battonyai Tünde pszichiáter –, ugyanis ahhoz is éppen ennyi idő kell, hogy a lelkünk női lélekből anyai lélekké váljon. Nemcsak az anyai érzések jelennek meg ilyenkor, hanem a saját szüleinkkel, családunkkal kapcsolatos érzéseinket is átértékeljük.
Üzen a tudatalatti
– A várandósság idején gyakran előfordul, hogy a kismama a gyerekkoráról álmodik – mondja szakértőnk, majd hozzáteszi: a tudatalatti épp ezekkel az álmokkal üzen: ebben az érzékeny állapotban ugyanis a felszínre kerül belőle számos olyan dolog, amivel korábban nemigen foglalkoztunk.
Nagyon gyakori az is, hogy a kismama érdeklődni kezd saját családjának története iránt: ilyenkor kérdez rá a szüleinél a nagyszülőkkel, nagynénikkel, családi legendákkal kapcsolatos emlékekre.
– Amikor egy baba születését várjuk, hirtelen közelebb érezzük magunkat az előttünk járókhoz – meséli a pszichiáter.
Szétrobban az álomvilág
A baba megszületése után az újdonsült anyuka sokszor tudatosan is átértékeli a szüleihez fűződő viszonyát.
– Anyukámmal sosem volt különösebben baráti a viszonyunk. Kamaszként úgy éreztem, hogy vele semmit nem lehet megbeszélni, mert ha megpróbálom, annak az lesz a vége, hogy megtilt valamit. Amióta viszont megszületett a kislányom, több – igazán mély – beszélgetésünk is volt már: megéreztem valamit abból a féltésből, amit ő érezhetett irántam, bár azért én igyekszem csak annyira félteni a gyermekemet, amennyire ez még egészséges – mondja a 30 éves Kata.
– Nem ritka, hogy a korábban lázadó lány ilyenkor közelebb kerül az édesanyjához. Megérti, mivel jár az anyaság, és talán azt is átérzi: nem öncélúan óvták őt annak idején – igazolja mindezt szakértőnk. Ám az ellenkezőjére is van példa. Sok nő, aki korábban úgy gondolta, hogy szép, szeretetteljes gyerekkora volt, hirtelen ellentétes érzelmekkel találja magát szembe.
– A feltoluló érzelmek hatására sokan boncolgatni kezdik saját gyerekkorukat, és mintha szétrobbanna az álomvilág: kiderül, hogy a lelkük mélyén úgy érzik, mégsem azt kapták gyerekként, amire szükségük volt, például túl keveset dicsérték őket a szüleik – meséli dr. Battonyai Tünde.
Ezt igazolják a 36 éves Juli szavai is:
– Azt hittem, ideális családban nőttem fel. Papa, mama, jó tanuló, nem titkolózó gyerekek… Mostanában viszont úgy érzem, sok felnőttkori problémámat alapozta meg, hogy tőlem mindig elvárták otthon a jó teljesítményt: míg másokat egy négyesért is agyondicsértek, addig nálunk ez a jegy már elfogadhatatlan volt. Amikor a szüleim a fiammal szemben is a régi kliséket és hangnemet használják, úgy kapom fel a fejemet, mint a vizsla, és azonnal rájuk szólok.
A mostani gyermeknevelési elvek fényében sokszor más színt kapnak a gyerekkorunk óta ismert történetek is.
– Akit például addig nem zavart, hogy az édesanyja korán bölcsődébe adta, lehet, hogy ebben az időszakban felteszi a kérdést: hogy tehetted ezt velem? – mondja a szakértő. Mindehhez ráadásul sokszor bűntudat is társul amiatt, hogy rosszat gondolnak a szüleikről.
Hol a határ?
 |
| Dr. Battonyai Tünde pszichiáter Fotó: battonyaitunde.hu |
Ráadásul a nagymama általában jön, segít – és nemegyszer rosszall, fejet csóvál, ha valami nem felel meg az ő elképzeléseinek.
– A baj az, hogy a régi elvek jó része ma már nem alkalmazható – mondja dr. Battonyai Tünde. – Sokkal többet foglalkozunk a gyermekünk lelkével, de mást gondolunk a szoptatásról, az oltásokról vagy akár a gyerek öltöztetéséről is, mint az előttünk járó generáció. Épp ezért ez a korszak a határok meghúzásának, a saját szüleinkről való végső leválásnak az ideje is. A szülő-gyermek kapcsolatot két egyenrangú felnőtt ember kapcsolatává kell átalakítani.
Szakértőnk szerint egyébként már az esküvői szertartás is annak a kifejezése, hogy egy új család jött létre, amelynek tagjai már nem szorulnak felmenőik gyámolítására. Ám ha ez a leválás nehézségekbe ütközött, a gyermek születésekor egy új lehetőség nyílik a kapcsolatok átrendezésére. Ha viszont ekkor sem történik meg mindez, azt kockáztatjuk, hogy nem saját érzéseink szerint, hanem a nagyszülők elismerésére pályázva neveljük majd a gyermekünket.
Mit kezdjünk mindezzel?
A várandósság idején és a baba születése után feltoluló érzelmek arra is jók, hogy saját magunkhoz közelebb kerüljük.
– Jellemző, hogy az újdonsült anyukák a kisbabájuk születése után kezdenek foglalkozni az önismeret kérdéseivel – mondja dr. Battonyai Tünde. Szakértőnk egyébként mindenkit arra biztat: ne féljen szembenézni mindazzal, ami a lelkéből előkerül. – Akármilyen ijesztőnek is tűnnek az érzelmeink az első pillanatban, érdemes hagyni, hogy előtörjenek, majd a helyükre tenni őket a lelkünkben – mondja. Ez persze gyakran nem megy segítség nélkül.
– Nagyon jellemző, hogy a hölgyek úgy egy-két évvel a baba születése után jelennek meg a pszichológus, pszichiáter rendelőjében vagy az önismereti tréningeken: ekkor ugyanis pár órára már másra lehet bízni a kicsit, ám már nagyon sürgetőnek érzik, hogy a hatalmas változás okozta érzelmi felkavarodás végre a helyére kerüljön – teszi hozzá dr. Battonyai Tünde.
Hogy éreznek a férfiak?
Vajon a gyermekkori érzelmek, keretek átértékelése a férfiakra is ugyanúgy jellemző, mint a nőkre?
– Előfordulhat, de ritkábban – véli szakértőnk. – Az apuka ugyanis bármennyire is támogatja a feleségét a terhesség és a szülés idején, csak kívülről élheti át az ezzel járó fizikai és lelki változásokat, ráadásul a férfiak kevésbé hajlamosak a saját lelkük, érzéseik boncolgatására. Náluk inkább az apai felelősségérzet jelenik meg ebben az időszakban, és az is gyakran megtörténik, hogy akaratlanul is két tűz közé kerülnek, amikor édesanyjuk és feleségük összecsap valamilyen gyermeknevelési probléma miatt.
