De nem ez volt anyámék egyetlen átlátszó trükkje arra, hogyan lehet a gyerekek jelenlétében beszélni olyan dolgokról, amelyek nem rájuk tartoznak. Az öcsém hároméves volt, amikor elkezdték a „körülírásos” technikát alkalmazni. Ez nagyjából abból állt, hogy a kérdéses dolgot nem nevezték nevén, hanem három-négy jól irányzott szóval körülírták, és ezt az állandósult szókapcsolatot illesztették be a mondatba az eredeti kifejezés helyére. Ha például azt akarták megvitatni a kocsiban hazafelé, hogy megálljunk-e a család kedvenc cukrászdájában fagyizni – anélkül, hogy a gyerekek a hátsó ülésen azonnal és kérés nélkül hangot adjanak követelésüknek, esélyt sem adva a dolog megbeszélésére –, azt mondták: „Van időnk megállni, hogy nyalható hideg árut vegyünk?” A csokoládé „barna táblás édesség”, a vidámpark „szórakoztató kikapcsolódásra alkalmas terület”, az állatkert pedig „nemcsak négylábúak ember alkotta lakóhelye” volt.
A trükk sokáig működött, nekünk ugyanis egyáltalán nem tűntek föl a látszólag halálosan unalmas szószerkezetek. A szitán végül én láttam át először, és hamarosan tájékoztattam az öcsémet is arról, hogy itt kérem szépen arcátlan becsapás esete forog fönn. A fagylaltot azóta is „nyalható hideg”-nek, a csokit meg „barna táblás”-nak hívjuk egymás közt. Sőt nemrég még az az elvetemült ötlet is megfogalmazódott bennünk, hogy nyitunk egy fagyizót „Nyalható hideg áruk” néven. Ezt aztán elvetettük, és nem csak azért, mert a név borzasztóan hangzott…
Ezt az egészet azért meséltem el, mert Lola az elmúlt időszakban hihetetlenül kotnyeles lett. Ha Alexszal beszélgetünk, nincs olyan történet, amit be tudnánk fejezni anélkül, hogy a gyerek – aki addig mondjuk elmélyülten rajzolgatott, és látszólag egyáltalán nem figyelt ránk – rá ne kérdezne valamelyik részletre, helyszínre vagy szereplőre. Esti mese idején a legkeményebb a helyzet, amikor minden egyes szóra, amit elsőre nem ért meg, rákérdez. Ráadásul elkezdett vonzódni az enciklopédiákhoz és természettudományos albumokhoz. Na, egy ilyen lexikonban egy bejegyzés elolvasása akár húsz percig is tarthat, mivel Lola az apró betűs részt is meg akarja érteni az utolsó betűig. Nem panaszkodom. Kifejezetten örülök a gyerek spontán tudományos érdeklődésének, és szétfeszít a büszkeség, amikor az óvodában hallom, ahogy magyarázza a többieknek, hogy miért emelkedik a magasba a hőlégballon.
 |
| Fotó: Lukács Dávid |
Az információéhség ugyanakkor, ahogy az gyakran lenni szokott, fárasztó kotnyelességgel párosul. A lányunk úgy érzi, mindenhez köze van, mindent tudni akar, és ha lehet, azonnal. Márpedig a szülőknek néha igenis van olyan megbeszélnivalója, ami nem várhat, amíg a gyerek aludni megy, viszont nem is tartozik rá. Ezért aztán mi is megpróbálkoztunk a körülírásos módszerrel (mivel Lola magyarul és angolul is kiválóan beszél, Alex viszont nem beszél németül, a nicht-vor-dem-kind-eljárás kiesett), sajnos vajmi kevés sikerrel. Egyrészt az angol nyelv kevésbé alkalmas rá, másrészt pedig Lolának feltűnt, hogy valahányszor a módszer kivitelezésével ügyetlenkedünk, az apja vagy én menthetetlenül elröhögjük magunkat. Olyankor pedig következik az obligát kérdés: „min nevettek?” De addigra általában már mindhárman hahotázunk…
Szóval Lolát mostanában elég nehéz leszerelni. Kielégíthetetlen a kíváncsisága. A nagyanyjától dinoszauruszlexikont kért születésnapjára, velem pedig újabban a Harry Potter első kötetét mesélteti folytatásokban esténként. Napközben pedig kérdez, szinte megállás nélkül. Mi ketten Alexszal nagyjából-egészében föl is adtuk a harcot. Ha úgy tetszik, behódoltunk a tudásvágyának, és igyekszünk legjobb képességünk szerint válaszolni neki. Olykor előfordul persze, hogy egyszerűen azt mondjuk: ez nem rád tartozik, amit ő hűvös megbántottsággal vesz tudomásul, és visszatér az éppen aktuális játékához. De a sértettség csak addig tart, amíg ismét nem lesz kíváncsi valamire… Bevallom, ez az egész néha megijeszt. Jó, ha a gyerek érdeklődik az őt körülvevő világ iránt, félreértés ne essék. A kérdései valódiak, és valódi válaszokat érdemelnek, amelyeket meg is adunk neki. Az ijedtségem inkább annak, az apjában és bennem is fölvetődő kérdésnek szól, hogy vajon mi lesz, ha majd nem tudunk válaszolni neki? És vajon ha most, ötévesen ilyen, akkor meddig tart az eddig megkérdőjelezhetetlennek tűnt előnyünk?!
