Család

“Megbékéltem az anyámmal”

Életünk egyik legnagyobb csalódása annak felismerése, hogy az anyánk és az anyai szeretet véges. Ennek elfogadása fájdalmas – miközben a szülőnek is bele kell törődnie, hogy a gyereke nem tökéletes. Hosszú lelki tusa, ugyanakkor fejlődési lehetőség is az anya-lánya viszony. Meg kell dolgozni a megváltó elfogadásért.
„Megbékéltem az anyámmal”Olvass tovább!
“Egyik gyerekemet jobban szeretem, mint a másikat”

„A szüleim szoros szimbiózisban éltek: amit az egyik kimondott, abban a másik támogatta, akkor is, ha nem értett vele egyet – emlékszik vissza a 44 éves Edit. – Az apám sokat kritizált: a külsőmet, a személyiségemet, gyakran igazságtalanul. Fájt, hogy anyu soha nem állt mellém. Ezt a házasságomban én nem így csináltam, mert rengeteg mindenben nem tudtam elfogadni volt férjem véleményét. Gondoltam már arra, hogy anyukám talán féltékeny rám. Ő is korán szült, rögtön belevágtak az építkezésbe, gyereknevelésbe, és negyvenévesen már nagymama lett, nem élhetett meg mindent, amit szeretett volna. Ezzel szemben én tanulok, eljárok táncolni, barátnőzni, karriert csinálok.”

„Néha már van egy-egy jó beszélgetésünk”

„Azt mondták a szüleim, a nagymamáimtól a két rossz tulajdonságukat örököltem: az egyik szeretett jönni-menni, a másik meg a férfiakat. Ezeket én nem tartom rossz tulajdonságoknak. Az anyai nagymamámat imádtam, mert ő elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Szabad szájú és -gondolkodású volt, szerette a férfiakat, az érzelmei vezérelték – még idős korában is. Anyuval ők nagyon különböztek, elég rossz is volt a viszonyuk. Mindig úgy éreztem, anyukám engem sem fogad el, de csak később tudtam meg, hogy azért, mert annyira hasonlítok a nagymamámra. Hiába büszkélkedem el otthon az eredményeimmel, nem értékelik. Bizonyos értelemben ennek is köszönhetem, hogy sikeres vagyok a munkámban, mert mindig nagyon meg akarok felelni – hiszen otthon nem tudok.

Sok év hűvösebb viszony után nemrég az anyukámmal mély dolgokról is tudtunk beszélgetni. Közelebb kerültem hozzá. Megértettem, hogy nincs hobbija, barátnője, aputól külön élete, alárendelte magát a házasságának, mert így tudta egybetartani a családot. Cserébe biztos lehet benne, hogy apám mindig ott áll majd mellette. Én nem fizettem volna ezért ekkora megalkuvással, de nem is kell, hogy erről egyformán gondolkodjunk.

„Megbékéltem az anyámmal”

Törékeny ez az elfogadás. Pár héttel azután, hogy beszélgettem anyámmal, apu leordította a fejem, anyu pedig nem állt mellém, akárcsak régen. Álltam bénultan, mint négyéves koromban.
Később arra gondoltam: ők sosem változnak, a saját értékrendjük szerint élnek, és ez ellen fölösleges lázadoznom. Boldoggá tenne, ha az anyukám egyszer kiállna mellettem, és nem csak magában adna igazat, de ezt sosem fogja megtenni – mondja csalódottan Edit. – Amikor erről beszélgettem vele, azt mondta: képtelen kiállni mellettem. Konfliktushelyzetekben a saját könnyelmű anyját látja bennem, akit mindig elutasított. Ettől az is világossá vált, miért mondta a válásom idején, amikor otthon kerestem menedéket, hogy menjek el, ha ilyen könnyen el tudtam válni. Azt gondolhatta: neki is lett volna oka bőven. Megértettem, mennyi fájdalommal járt, hogy mégsem tette.

Jó lenne azt éreznem: milyen boldogság, hogy vagyok! De apu úgy látja, hogy van egy lányuk, aki elégedetlen, és nem bírja a kritikát, csak megy a maga útján. Anyu hallgat, de legalább néha már van egy-egy jó beszélgetésünk, amelyben elárul valamit arról, mi történt hajdan az ajtók mögött.
Nem adom fel, hiszek abban, hogy a szeretet egyszer az apámmal is átsegít minket a nézetkülönbségeken, és őszintébb kapcsolatot tudunk kialakítani.”

Láthatjuk, hajtűkanyarokkal van tele az elfogadás útja. Nincsenek nagy fölismerések, aha-élmények, „mostantól”-ok. Sem a szereplők nem változnak, legfeljebb bölcsebbek lesznek, sem a sebek nem gyógyulnak be, csak halványulnak. Újra és újra neki kell rugaszkodni az elfogadásnak, koncentrálva
a legfontosabbra: az anyánk olyan, amilyen, tőle kaptuk az életet, és szeretjük. Nem tehetünk mást.
Közömbös sosem lesz. A gyűlölet pedig – szemben a szeretettel – mindkét felet csak rombolja.
Végül László Cecília is inkább a megbékélést választotta, még ha nem is sikerült igazán közel kerülnie az édesanyjához, elfogadta ezt a helyzetet.

„Nem tudtunk semmit az anyánkról!”

 „A nővérem korán elkerült otthonról, kitanult egy szakmát, aztán férjhez ment – meséli László Cecília (47). – Apám dolgozott, utána ment a kocsmába, részegen bealudt, vagy minket terrorizált. Nagyon sokat kaptunk – anyám elsőnek, aztán mi. Józanul normálisan viselkedett. Én voltam
a kedvence. A keresetét elitta, abból éltünk, amit anyám a ládagyárban kemény fizikai munkával megkeresett. Úgyhogy én nem mehettem bentlakásos iskolába, mert vigyázni kellett az öcsémre, hogy anyám dolgozhasson.

Anyu sodródott az árral. Kérdeztem tőle, hogy miért nem vált el. Ma már értem, hogy mire a helyzet súlyossá vált, három gyerekkel hova mehetett volna?! Erdélyben éltünk, nagy szegénységben. Anyu soha nem mutatott érzelmeket felénk. 22 éves voltam, amikor az apám az előszobában fölakasztotta magát. Nem telt el egy év, megismerkedtem egy elvált férfival, és kéthetes ismeretség után hozzámentem, szabadulni akartam otthonról. Egy évre rá elváltam. Utána több kapcsolatom is volt, az egyikkel áttelepültünk Budapestre, a fiú később továbbment Amerikába. Aztán megismerkedtem egy férfival, aki alkalmi partnerének tekintett, de teherbe estem tőle. Hallani sem akart gyerekről. 33 éves voltam, és úgy éreztem, az anyám tanácsára van szükségem. Nekem kell döntenem, de bárhogy is lesz, ő mellettem áll, mondta. Ez volt az első olyan mondata, amelytől az anyámnak éreztem.

Amikor Ruben megszületett, anyuhoz költöztünk Erdélybe, és én dolgozni jártam. A gyerek kezdett jobban kötődni hozzá, mint hozzám, és mindennek úgy kellett lennie, ahogyan anyám akarta. Ahogy lejárt a gyes, visszajöttem Budapestre munkát, albérletet keresni, és ők utánam jöttek.
Nemsokára kiderült: mellrákom van. Amikor megmondtam édesanyámnak, elsírtuk magunkat, de semmit nem tudott mondani. Pedig annyira vártam, hogy végre beszéljünk róla!

Ekkor rossz anya lettem – mondja keserűen Cecília. – Élőhalott voltam, annyira megviselt a betegség. Eljártam takarítani, hogy megéljünk. Amikor munka után hazaértem, az anyám azzal fogadott, hogy nem bír a gyerekkel. Mit tettem? Elvertem a gyereket! Hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy ebből kijöjjek. Egy ideje már nem ütöm meg. Arra gondolok, meg fog utálni, ahogyan én is már a végén az apámat.
Akkortájt volt még egy jó mondata az anyámnak: »Ha te nem mászol ki a gödörből, nincs az az orvos, aki megtegye helyetted«. Elmentem jógázni, olvastam pszichológiai könyveket, jártam pszichiáterhez – végre megértettem, hogy az anyám épp olyan áldozat volt, mint én.

Akkor kezdtem neki megbocsátani. Amikor az anyukám úgy érezte, rá már nincs szükség, hazament Erdélybe. Pár hónap múlva furcsa tünetekkel kezdték vizsgálni, de nem jöttek rá, mi baja. Infarktus, agyvérzés, kóma, aztán újra ugyanez – a második körből már nem jött ki. Öt éve eltemettük. A nővérem mondta ki: nem tudtunk semmit az anyánkról! Takaros asszony volt, sokat tanultam tőle, de nem bánom, hogy nem kerültem közelebb hozzá.” |

Jobb lesz attól, ha megbeszéljük?

„Amikor mérhetetlenül vágyunk »az igazi« beszélgetésre, érdemes magunkba nézni, mit várunk tőle. Bocsánatkérést? Vagy annak elismerését, hogy szenvedést okoztak nekünk? A bűntudat jelét a másikon, amitől megváltást nyer a szenvedésünk? A megbeszélésnek nem a gondolati, hanem a gesztusértéke lehet fontos. Vannak olyan beszédaktusok, amelyek megtörténtté tesznek dolgokat: például a házasságot az, hogy kimondjuk az igent, a megbocsátást a kérés: „ne haragudj”. Maga a megváltó aktus a szóval jön létre. De a nehezen formálódó mondatok akkor tudnak békét hozni, amikor már csak szimbolikus megtestesülései annak, ami megtörtént belül. A „szeretlek” vagy a „bocsáss meg” akkor hangzik el, amikor a másik már kész a szeretet elfogadására és a megbocsátásra, tehát szinte már ki sem kellene mondani.”

Legfőbb szeretetforrásunk az anya?

„Egy csecsemőnek a túléléshez nagyjából ugyanarra van szüksége ma, mint kétezer éve, kérdés, hogy kitől, hogyan kapja meg. Hajdan a nagycsaládokban a gyerek föl tudta csipegetni szeretetmorzsáit egy pártában maradt nagynénitől, egy nagymamától. Egy biztonságosabb, kiszámítható nagy¬családi hálóban, lehet, hogy jobban érezte magát egy gyerek, mint ma, amikor esetleg minden kötődésigényét egy agyonterhelt anya próbálja kielégíteni.”

Miért nem védett meg?

„A nőnek sokszor választania kell, hogy a gyerek mellé áll, vagy az apai szigort támogatja. Akiben olthatatlan vágy él a gyereke megmentésére, annak érdemes elgondolkodnia, valójában kit mitől félt.
Lehet, hogy – miközben azonosul a gyerekkel – a saját hajdani traumáját éli újra. Helyes, ha ilyenkor fölteszi magának a kérdést: miért vagyok biztos benne, hogy rossz volt, amit a társam tett? Érdemes megkérdeznie a férfit, miért gondolta helyesnek a cselekedetét. Amíg a vélemények összehangolhatók, bízzunk a társunkban és a gyerekben is, hogy megküzd a helyzettel. Fontos tapasztalás lehet a gyerek számára, hogy megtanul kezelni egy erőt, egy férfijelenlétet. Más a helyzet egy szélsőségesen agresszív apa esetében, de ahhoz kevés az anya ereje is.”

Honnan jön a feloldás?

„Az ideálképünk az anyánkról még csecsemőkorunkban alapozódott meg, és tele van vágyakkal, csalódásokkal, érzelmekkel. Sosem lesz objektív. Mivel ez egy belső kép, formálható. Ebben segítenek az egyéb kapcsolati tapasztalataink – ezen alapul a pszichoterápia. Arra nem várhatunk, hogy majd valaki ezt a belső képet kívülről megváltoztatja – akár azzal, hogy végre méltó lesz az ideálképünkhöz.”

A feltétlen elfogadás: illúzió?

„Az anyaság lényegének tartjuk a feltétlen elfogadást. A vágy bennünk él, de a realitás az, hogy nincs ember, aki ezt meg tudja adni. Minden szülő-gyerek kapcsolatban van frusztráció, pláne ha a két ember személyiségét tekintve nem passzol egymáshoz. A korai gyermekkor érzékeny időszak, amelyben a személyiség alapjai formálódnak, az akkor legfontosabb érzelmi kapcsolatban átélt frusztrációt egész életünkben hordozzuk. De egy idő után a sérüléssel megküzdünk. Az egyik önvigasztaló illúziónk az, hogy »én majd más leszek«.”

 

„Megbékéltem az anyámmal”A cikkünk a Nők Lapja Psziché őszi számában jelent meg.


A magazin legfrissebb számának tartalmából:

  • A párom a neten szexel
  • Hány igazi barátod van?
  • Elkényeztetett gyermekeink
  • Bossing: amikor a főnök kikészít

Ha előfizetnél a magazinra, kattints ide!

 

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése