Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Család

“Úgy éreztem, hogy meg kell ölnöm a gyermekem”

"A tragédia, ahol a kismama bántalmazásaiba halt bele a kéthetes kisfiú, annyira felzaklatott, hogy úgy éreztem, írnom kell." – Egy olvasónk levelét közöljük.
Úgy éreztem, hogy meg kell ölnöm a gyermekem Olvasd el a folytatást is!
Megölte gyermekét az anya

“Két kisgyermekemmel vagyok itthon, talán a kelleténél többször nézem meg a híreket is, nem mintha unatkoznék, de amikor tudok, az interneten nézelődöm. A kisgyermekek bántalmazásáról szóló hírek nagyon megráznak.

A levelem célja pedig, az, hogy ezen esetek kapcsán folyamatosan felmerül bennem, hogy miért mindig csak a szülésről esik szó, miért nem foglalkoznak szakemberek, újságírók a szülés utáni depresszióval, szorongással, holott ha lehet, még fontosabb lenne, és igenis fel kellene hívni az első gyermeküket várók és családjuk figyelmét a probléma súlyosságára, gyakoriságára.

Mindaddig, amíg a kislányomat nem szültem meg, csak attól rettegtem, hogy ki fogom-e bírni a szülést. A kislányom születésekor segítségemre rövid ideig (telefonon azóta is) a nagynéném volt. Ő csak azt mondta, a szülés az kibírható, de mi lesz a szoptatással, amire én legyintettem, jaj, az menni fog… Hát a szülés az kibírható volt valóban, de az elkövetkező hetek borzalmasak voltak, bármilyen csúnyán hangzik is ez. Az ember várja a kisbabáját, aztán hazamegy vele a kórházból, és rájön, hogy ez nem olyan idilli, mint az előző 20-30 évben elképzelte. A szoptatás nekem már eleve nehezen ment, ráadásul két hónapos volt a kislányom, mire kiderült, hogy tejcukorérzékeny, és ezért üvölt önkívületi állapotban minden evés után másfél órát. Én keltem éjjel is háromóránként fejni.

Fotónk csak illusztráció
A fotó csak illusztráció

Kimerült voltam, fáradt és kétségbeesett. Kilátástalannak éreztem a helyzetem. Sok mindenen átmentem már életemben, úgy éreztem, nem foghat ki rajtam a gyermekvállalás, de rá kellett jönnöm, hogy ez mindennél nehezebb. Közben kezdtem türelmetlenné és ingerültté válni. A férjem sokat segít, de ő is dolgozott, napközben és éjjel egyedül kellett helytállnom, de hát ez volt a dolgom. A kórházban már a harmadik napon zokogtam, de otthon már az a biztonságérzet sem volt meg bennem, amit addig a kórházi dolgozók jelenléte jelentett. Néhány nap után pedig szörnyű képek kezdtek el a szemem előtt ugrálni, amit magamnak sem mertem bevallani, nemhogy másnak: véres agyvelőt láttam. Aztán kezdtem rájönni, hogy ez a gyermekemmel függ össze, talán őt látom így? Megőrültem?

Mindeközben szoptatni próbáltam, fejni, és kétségbeesetten tartottam karjaimban az üvöltő kislányomat. Eljött a pont, nagyon hamar, amikor a fáradtságtól és a kétségbeeséstől már azt éreztem, hogy nem bírom hallgatni ezt az üvöltést, legszívesebben „kidobnám az ablakon” az én kis angyalkámat. Közben szégyelltem magam, hogy ilyesmire gondolok.

Az egyik szerencsém az volt, hogy néhány évvel korábban szült egy jó barátnőm, aki figyelmeztetett a depresszió veszélyére, ő mondogatta, hogy az a „harmadik napon jön”, készüljek. Nekem jött, akkor. Mégsem értettem, miért vagyok ingerült a sírástól, miért látom a borzalmas képeket, a véres agyvelőt, ahelyett hogy boldog lennék, hogy végre gyermekem született. A férjemet kezdtem okolni, aki nem tehetett semmiről, de mindent rázúdítottam, amikor hazaért, mintha áldozat lennék a gyerekem miatt. A másik szerencsém pedig az volt, hogy keresni kezdtem az interneten, ahol meg is tudtam, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, az nagyon is valóságos és nem egyedi. Volt, ahol a férj írt, hogy a felesége azt mondja, hogy azt érzi belülről, meg kell ölnie a gyermekét, más anya pedig azt látta, ahogy ledobja kisbabáját az erkélyről.

A szakember pedig leírta, hogy ez majdhogynem természetes, hátterében depresszió, szorongás áll, amit súlyosabb esetben kezelni kell. Ez éppenséggel a félelmeinket testesíti meg. Magamra ismertem, és azonnal megkönnyebbültem, hiszen mindig is féltem attól, hogy leejtem a kislányomat, ezzel függhetett össze a borzalmas látomásom. Innentől el mertem már mondani a férjemnek, majd másoknak is. Be kellett viszont látnom azt is, hogy nekem tudatosan is változtatnom kell, hogy kilépjek ebből az állapotból. Be kellett látnom, hogy nem hal éhen a kislányom, ha nem eszik annyit, amennyit előírás szerint kellene, nem fagy meg, ha sétálni viszem, nem dől össze a világ, ha nem főzök, akkor rendelünk valamit, nekem pedig ki kell mozdulnom, meg kell ráznom magam. Túlélési módszereket találtam ki (pörgős zene kizárólag fülhallgatóval, internetes babaruha-vásárlás stb). Közben teltek a hetek, hónapok, és belerázódtunk, én is helyrejöttem. Nehéz volt, de szerencsés voltam, hogy így alakult, és nem lett rosszabb az állapotom.

Fotónk csak illusztráció
A kép csak illusztráció

Nem akarok ugyanakkor hazudni, még ha kegyetlenül is hangzik most az őszinteségem, de amikor azt hallom, hogy kisbabáját bántalmazta a szülő, akkor rögtön eszembe jut az, amin én keresztülmentem, és az a helyzet, amikor egész nap sír a gyermekem, mindent megpróbálok, és csak kiabál, és már nem bírom tovább. Fáradt vagyok, kétségbeesett, és sajog a fejem a sírástól. Hogy mit tehetett, és hogyan ez az anya, el sem tudom képzelni, de napok óta csak rajta jár az eszem, hogy hogyan történhetett meg ez a borzalom. Mit élhet át, ha tudatosul benne, amit tett, mit élhet át a férje, családja, és miért csak ennyi jutott annak a szegény kisfiúnak az életből.

Mindenféle diszkriminatív szándék nélkül: hallunk, látunk olyat, hogy egyszerűbb, érzelemsivárabb emberek bántalmazzák gyermeküket, de ez a mostani eset nem erről szól. Rendes, szeretetben élő párról írnak, akik várták a kisbabájuk születését. A kismamával valaminek történnie kellett belül, aminek esetleg voltak jelei. Talán ha többet hallanánk a szülés utáni lelki válságról, az árulkodó jelekről, vagy arról, hogy mire figyeljen a férj, a nagyszülő, és persze arról is, hogy ez nem szégyen, segítséget nyújthat egy szakember, megelőzhetőek lennének e tragédiák.

Eszembe jut itt a védőnői szolgálat és a gyermekorvos szerepe is. Hozzám a védőnő mindkét gyermekem születése után hetente jött, később havonta. Már a terhesség alatt is rendszeresen találkoztunk, de soha nem hallottam tőlük arról, hogy fennáll a depresszió veszélye. Sajnos fontosabb volt, hogy megnézzék, milyen a gyerekszoba… Ők elfogulatlanul nézik a szülőket, így esetleg az árulkodó jeleket is könnyebben észrevehetik, rákérdezhetnek a családtagoknál, hogy észleltek-e bármit, bár tudom, ez nem ennyire egyszerű.

A második gyermekem születésére minden téren jobban felkészültem. Eldöntöttem, hogy nem fogok aggódni, megijedni, nem hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a szorongás. Amikor megszületett a kisfiam, nem ért semmi váratlanul: tudtam, mi vár rám, hogy pokoli nehéz lesz másfél év korkülönbséggel szülni, két gyerekkel helytállni, egy kis csecsemővel éjszakázni, kétségbeesett sírását hallgatni. Ő is hasfájós lett, de szépen szopott, és vele végre átélhettem a babázás igazi örömeit, amiről a könyvek írnak. Máig biztos vagyok benne, hogy csak azért volt ez így, mert az első gyermekem születésekor megtudtam, mivel jár ez, és azt, hogy ez természetes, no és persze így utólag látom, hogy a gyerekek kárpótolnak mindenért.

Jó lenne, ha nem csak arról hallanánk, hogy milyen jó az anya és gyermek közötti harmónia, testközelség, összebújni, a szoptatás csodájáról, milyen öröm ez. Tudjanak arról is a szülés előtt állók, hogy ez egy kemény megpróbáltatás, igenis lehet, hogy nehezen indul meg a tejünk, nehéz a szoptatásba belejönni, hónapokig éjszakázhatunk, és megszűnik az előző életünk: innentől szolgáljuk a gyermekünket, ha tetszik, ha nem, ő irányít.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top