 |
Szülők, akik örökbe fogadtak |
Erzsébet, 62
„Tizenkét éves volt a kislányom, amikor elveszítettük, ennek lassan 40 éve. Életvidám, kedves, okos – nem is értettük, hogy vajon az égieknek miért éppen ő kell. Nem sejtettünk semmit, nem volt igazán előjele a betegségnek. Egy nap játék közben említette, hogy fáj a háta. Gondoltuk, megütötte, de csak nem akart múlni, és mivel nem volt egy színlelős fajta és jól tűrte a fájdalmat is, úgy döntöttünk, hogy megnézetjük. Elvittük orvoshoz, sok vizsgálat után műtétre került sor, és akkor közölték velem életem legfélelmetesebb mondatát, amit soha életemben nem felejtek el: „a kislányának veserákja van”. Ahogy felnyitották, vissza is zárták, ahogy az orvos elmondta, nincs értelme a műtétnek, már áttétek is vannak. A döbbenettől megszólalni sem tudtam, néztem az orvost és nem akartam elhinni. Egy percig olyan volt, mintha meghaltam volna: kiszálltam a testemből és kívülről láttam magam. A férjemmel együtt az egészségügyben dolgozom, nap mint nap találkozom szörnyű esetekkel, de szülőként megérni, hogy elveszítem a gyermekemet – nem tudom, hogy ehhez fogható fájdalom létezik-e. Nem ez az élet rendje. Ennek a pici lánynak még annyi mindent meg kellett volna tapasztalnia, előtte volt az élet, sok remek dolog, amit aztán sohasem élhetett át.
Anna azonban élni akart, egy percig sem adta fel. Kemoterápiát kapott, amitől legyengült, de mégis éreztem benne az élni akarást, vidám maradt, és ettől azt hittük: történhet még csoda. Nem történt. Attól kezdve, hogy megtudtuk a diagnózist, fél év alatt ment el. Otthon halt meg a karjaink között. A kisfiam akkor volt ötéves, már csak miatta is erősnek kellett lennünk. Próbáltam nem keresni a „miérteket”, tudtam, semmi értelme, de ma sem értem. Sokáig dühös voltam, hogy az élet tele van rossz emberekkel, és pont az én soha semmi rosszat nem csináló lányomnak kellett elmennie. Emlékszem, édesanyám mindig azzal próbált nyugtatni: „A Jóistennek is csak a jók kellenek.” Hetente egyszer kijárunk a temetőbe, most már 40 éve. Nincs nap, hogy ne gondolnánk azt, hogy mi lett volna, ha előbb észrevesszük. Mi lett volna ha… – pedig tudjuk, ez az, amin kár morfondírozni, őt már nem kapjuk vissza.”
Edit, 55
„A halála számomra nemcsak azért elfogadhatatlan, mert ilyen fiatalon ment el. De ha egy embernek minden méltóságától megfosztva, pokoli kínok közt úgy kell meghalnia, hogy ne kapjon egyetlen esélyt sem a gyógyulásra, s így egy teljesen egyenlőtlen küzdelemben kelljen alulmaradnia, az valóban értelmetlen és felfoghatatlan. Karolina hét éve már nincs közöttünk, 22. születésnapja előtt két nappal adta fel a küzdelmet. Az egész állandó hasi fájdalmakkal kezdődött. Orvosról orvosra jártunk. A vérsüllyedése a megengedett érték tízszerese volt, a röntgen elváltozást mutatott a gyomorban, vért a székletében. Minden orvos mást diagnosztizált. Decemberben már állandó fejfájások kínozták, tarkómerevséggel, folyamatos hányással járta a rendelőket. Négyszer volt a háziorvosnál, aki rendre azt közölte vele: biztosan nagy stresszben él. Majd bekerült a kórházba, szombattól csütörtökig egyfolytában hányt, akkor végre megvizsgálták, majd átküldték a fertőző osztályra: gennyes agyhártyagyulladás, így szólt a diagnózis. Négy nap múlva a légzése leállt. Az intenzív osztályra és lélegeztetőgépre került, agyából a felgyűlt vizet megpróbálták kivezetni. Gégemetszést végeztek rajta.
Február 8-án kómába esett. Napi öt órát utaztunk, hogy legalább tízpercekig lássuk Karolinát. Érdemleges információt sosem kaptunk. Az egyik reggel aztán a kezelőorvos széles mosollyal fogadott: jó hírük van, a lányunk fertőzése elmúlt, semmi sem indokolja a pesti kezelést, visszaküldik a városi kórházunkba, búcsúzóul azért még azt is odavetette: ne nagyon reménykedjünk, hogy az állapota megjavul, az agysérülések miatt valószínűleg örökre kómában marad. Aztán az itthoni kórházban ismét életveszélyes állapotba került, az intenzív osztály orvosai három napig éjjel-nappal telefonálgattak, de sehol sem voltak hajlandók átvenni őt. Húsvéthétfőn az ügyeletes doktornő már szinte zokogva könyörgött az ügyeletes klinikáknak, hogy vigyék el Linát, mert ott fog meghalni. A fővárosból ekkor mentőt küldtek érte.
Itt aztán kiderült: már olyan hasi tünetei vannak, hogy azonnal műteni kellene. A budapesti orvosok tanácstalanok voltak, nem tudták megállapítani, mi okozhatta most a bajt. Egyebek mellett gombafertőzésre gyanakodtak, ám a röntgenfelvételek egyértelműen mutatták: mindegy is, hogy mi az ok, Lina menthetetlen. Haldoklik. Öt nap múlva szövetmintát vettek, a vizsgálatok most már rosszindulatú daganatot mutattak, amelynek kialakulását 2004 nyarára datálták. Vagyis amikor a lányunk első panaszai jelentkeztek. Az orvosok úgy ítélték meg, hogy az előrehaladott stádiumú rákos betegség és az állandó mesterséges lélegeztetés miatt Linus végsőkig legyengült szervezete nem bírna már ki semmilyen keményebb kezelést, így halála előtt két héttel csupán mesterségesen táplálták és a fájdalmait csillapították. A kezelőorvosa végül visszaszállíttatta haza, hogy ott tölthesse utolsó napjait. 14 napig bírta, akkor szabadult meg pokoli szenvedéseitől. Mi azóta sem, másik lányunk tart bennünk életben és a temető, ahová az azóta eltelt hét év minden napján kijárunk. Keressük a békét, a megnyugvást, magunk és Lina lelkének is. De hiába…”
Márta, 57
„1996 tavasza. Lányom, lányunk, Kata már javában készült az érettségire, minden gondolata e körül forgott. Főiskolára szeretett volna menni, és mindent beleadott. Aznap reggel is izgalommal indult neki, egy fontos dolgozatra készült, szemében láttam a csillogást, a lelkesedést.
Aztán a munkahelyemen hívtak, hogy baj van, Kata rosszul lett a testnevelésórán. Azt hittem, reméltem, csak egy egyszerű rosszullét. Mert Kata gyakran elfelejtett enni, dühösek is voltunk rá, amikor azt mondta, szünetben odaadta valakinek a szendvicsét, és a menzára sem ment a többiekkel, hogy készülhessen a felelésre. Úgyhogy akkor, az első ijedt pillanatomban azt gondoltam, csak a vércukra esett le, azért ájult el, tesiórán sem tudott fél gőzzel ott lenni.
Az iskolába érve láttam, hogy baj van. Szürke, riadt tekintetét azóta sem felejtettem el. A történtek után magamnak sem mertem bevallani, de most már tudom, emlékszem: akkor, ott láttam, hogy már nincs. De ki az a szülő, aki ezt be meri, be tudja vallani magának? A kórházban aztán semmi biztatót nem mondtak, estére sem javult az állapota, kómából kómába esett. A kétségbeesés pedig egyre nőtt bennünk, vizsgálatról vizsgálatra mentünk, a leletek semmi rendkívülire nem utaltak. A férjem őrjöngött, a rokonok nem értették, miért nem teszünk semmit. Aztán három nap után Kata elment.
Sosem derült ki – nem akartuk, hogy kiderüljön –, miért veszítettük el, annyi mindenre tippeltek, annyi mindent mondtak, hogy az már fájt. A hiányát, az elvesztése miatt érzett fájdalmat nem enyhítette volna, ha tudjuk. Ezért aztán sokan bíráltak is – a mai napig is teszik néhányan – minket. Pereskednünk kellett volna? Halálában még több kínnak kitenni fiatal testét? A fájdalom úgysem múlik, úgysem telik el nap, hogy ne mennénk be a szobájába, hogy ne imádkoznék érte a templomban.”
