Nők, akik többször is újrakezdtek mindent

Nők, akik nem akarnak gyereket

Zsófi, 37

„Már gyerekkoromban hozzászoktam ahhoz, hogy újra kell kezdenem mindent, mert szüleimmel sokat költöztünk. 14 házban laktam csak addig, amíg férjhez nem mentem. Párommal új városba költöztem, boldog voltam, építettük a jövőnket és az otthonunkat. Neki volt egy szerkezetkész háza, a falak álltak és tető alatt volt ugyan, de hogy otthon legyen belőle, sok pénzbe és energiába került. De szívesen tettem a részem, és végre készen lett. Közben született egy fiúnk is, én pedig egy méterrel a föld felett jártam. Azt hittem, minden rendben, végre élhetjük az életünket. Ám akkor jött az igazi feketeleves. 3 éves volt a gyerek, amikor a férjem elém állt, és közölte: el akar válni. Tény, hogy voltak vitáink, de nem éreztem, hogy ezek akkorák lennének, hogy válás lesz a vége. A férjem hajthatatlan volt, és mivel nem akartam ráerőszakolni magam és úgy láttam, hogy békésen el tudunk válni, elindítottuk a közös megegyezéses válást. Megígérte, hogyha veszek egy házat, kifizeti a felét, ami a gyerek nevére fog kerülni. Semmi kifogásom nem volt ez ellen.

Az ügyvédhez kerülve az ígéretnek persze nyoma sem volt, csak az állt a papírokban, hogy minden követelés nélkül elhagyom a házat, mivel az az ő tulajdona. Persze ebbe nem egyezhettem bele, már csak azért sem, mert egy kis gyerekkel nem egyszerű egy fillér nélkül új életet kezdeni. Arról nem is beszélve, hogy a szüleim is sok pénz adtak a házba, és sokat segítettek a munkájukkal is. Azt a „hibát” is elkövettem, hogy feltettem neki a kérdést: „vajon miért gondolod, hogy ez jár neked?” Erre egy hatalmas pofon lett a jutalmam és persze választ nem kaptam. Megfogtam a gyereket és két szemetes zsákot: az egyikben a gyerek pár ruhája, a másikban az enyém, és elmentem anyukámhoz.

„…a legértékesebb mégis nálam volt: a kisfiam”

Ezzel elkezdődött egy három évig tartó anyagi vita. Mivel az elköltözésünk nyáron volt és a város másik végében laktak a szüleim, a gyereknek óvodát kellett váltania, és csak akkor vették fel felvételi után a kerületi oviba, ha oda vagyunk bejelentve. Ekkor követtem el az egyik legnagyobb hibát, mert miután kijelentkeztem, nem tudtam bemenni az ott maradt holminkért, egyébként a mai napig sem. A bíróságra járás teljesen felesleges volt, a bírónőt annyira nem érdekelte, hogy a kisgyerekkel anyukámék garázsából kialakított 25 m²-en lakunk, míg a férjem a 3 szintes, 320 m²-es szoláriumos házban egyedül kóborol és röhög a markában, hogy még a holmimat is túszul ejtette. Az ügyvédem azzal kecsegtetett, hogy valamit biztos kapok, és mivel nagy értékű a ház, behajtható lesz a megítélt összeg. Viszont időközben a férjem átíratta drága jó anyósomra a házat, tehát hiába ítélt volna bármit is meg a bírónő, addigra már semmi nem volt a nevén.

Amikor ezzel szembesültem, és megkérdeztem a bírót, hogy ilyen hogy lehet, csak annyit mondott: ez a magyar jog. Hihetetlen. Máig alig hiszem, hogy ez megtörténhet. Egy pár keresetlen szót intéztem az „életszerű gondolkodású” bírónőhöz, a férjemhez és annak anyjához, akik gond nélkül, szemrebbenés nélkül kisemmiztek engem és a gyerekemet. És megint kezdhettem mindent elölről. Pénz és minden nélkül, de a legértékesebb mégis nálam volt: a kisfiam. Ez nagy erőt adott: attól a perctől kezdve, hogy beletörődtem abba, hogy nem tudom megszerezni, ami jár nekem, minden erőmmel és gondolatommal azon voltam, hogy valahogy szert tegyek egy otthonra. És megvan. Csodának is nevezhetném, de nem az. Persze kellett hozzá, hogy minden a legszerencsésebben alakuljon, és hitelt is felvettem, de van új életem, új otthonom. Nem szeretnék újrakezdeni, soha. Legalábbis ennyire a semmiből nem.”

Ági, 35

„18 évesen mentem ki Ausztriába dolgozni, a szebb jövő reményében. Bár sokat dolgoztam, de nagyon jól kerestem és fiatal voltam, szívtam magamba az új élettel járó élményeket. Aztán megismertem egy olasz fiút, akivel átköltöztünk Németországba. Három év együttélés után összeházasodtunk Magyarországon. Két év múlva terhes lettem, és mivel Németországot egyikünk sem tekintette a hazájának, el kellett döntenünk, hogy hol alakítjuk ki az otthonunkat. Olaszországot választottuk, Szardíniát, mivel ott lakott a férjem családja. Nagyon kemény időszak jött. Én akkor kezdtem igazán olaszul tanulni és teljesen mások voltak a szokások, és persze ott volt a terhesség, készülés az anyaságra. A férjem családja nagyon kedves volt, igazi nagy olasz család, befogadtak és mindenben segítettek és támogattak minket.

Mivel a férjem szakács, és Szardínia a turizmusból él, ami szezonális, én is csak a nyarakon tudtam hotelek recepcióján dolgozni, átköltöztünk a Torinóba. Itt volt a sógoromnak egy lakása, amit hitelre vett, és oda költözhettünk, ha fizetjük a rezsit és a törlesztőrészletet. Ő meg hazaköltözött Szardíniára. Nagyon jól éreztük magunkat, a férjem és én is egy hotelben dolgoztunk, és egész évben, nem csak szezonban. Három évig éltünk itt, amikor a férjem összeveszett a főnökével és egy másik városba ment dolgozni, ami közel volt és gyakran járt haza. Majd egyre ritkábban. Mivel a gyerek már iskolába járt, és én örültem, hogy jó munkahelyem van, nem tudtunk utánaköltözni, de nem is lett volna értelme, mert félévente váltogatja munkahelyeit. Persze ez a zűrzavar oda vezetett, hogy beadtuk a válópert. Mivel Szardínián a szüleinek a nevén lévő telken építkeztünk, és a sógorom nevén lévő háznak a törlesztőrészletét fizettük éveken át, az én nevemen semmi nincs, igazából a férjem nevén sem, valószínűleg semmit nem fogok kapni.

A férjem családja teljesen a fiuk mellett áll – ezt persze meg lehet érteni –, de ha egyetlen unokájukról nem is akarnak gondoskodni, legalább nem kellene ellehetetleníteni az anyját. Nagyon nehéz helyzetbe kerültem, mert a sógorom lakásából ki kellett költöznöm, a férjem nem igazán fizet gyerektartást, és mivel kéthavonta látjuk, a gyerek ellátásában sem segít sokat. Haza nem tudok jönni, mert Olaszországban a közös gyerekfelügyelet az alap, csak nagyon indokolt esetbe veszik el a gyerekfelügyeletet. Ahhoz, hogy hazajöhessek a gyerekkel, a férjem beleegyezése kellene, de persze ő hallani sem akar róla, persze arról sem, hogy odaadja, ami nekem jár. Mindig is jól kerestem, és most semmim nincs. Ráadásul a munkahelyemről is kirúgtak, tényleg ott álltam egy gyerekkel, fedél és munkahely nélkül. Aztán egy szerencsés véletlennek köszönhetően újra lett állásom, de azért ebben is volt némi csavar: Milánóba kell költöznöm. Nagy túlélőnek érzem magam és mindig is kalandos volt az életem, de remélem, hogy ez lesz az utolsó újrakezdésem.”

Anna, 45

„Egészen kicsi voltam, amikor elveszítettem édesapámat. Anyukámmal elköltöztünk, túl sok volt az emlék, és anyukám rokonai és ismerősei sem abban a városban éltek, csak házasságkötésük után költöztek oda. Új iskola, új barátok, új lakhely – mindez tizenkét éves koromban. Azután következett 8 nyugodt év, majd húszéves voltam, amikor édesanyám beteg lett. Rák – hangzott a szigorú diagnózis. Nem sokkal előtte ismertem meg a párom, és édesanyám szerette volna, ha még megérheti, hogy férjhez megyek, így a még egyáltalán nem tervezett esküvőt előre hoztunk. Két hónappal élte túl. Nem voltunk még fél éve sem házasok, amikor kiderült: a férjem szerencsejátékos, és ha mindez nem lenne elég, még csalt is. A dolog pikantériája, hogy addigra három hónapos terhes voltam. És innen felgyorsultak az események: a férjemnél behajtók jelentkeztek – mindenünket elveszítettük. Aztán fogta magát és lelépett, otthagyva állapotosan minden nélkül, hiszen már dolgozni sem tudtam elmenni. Egy barátnőmnek volt egy lakása, ami üresen állt, éppen ki akarta adni. Azt mondta, addig maradhatok, ameddig akarok. Szerencsém volt. A kisfiam már kétéves volt, amikor felhívott: keresnem kellene másik helyet, mert jelentkezett valaki, aki megvenné.

Nem volt más választásom: a gyereket bölcsibe adtam és elkezdtem dolgozni. Jobb híján takarítottam, ami azért is volt jó, mert a lepukkadt albérletet, amibe kiköltöztünk, ki tudtam fizetni, és a gyereket is tudtam hozni a bölcsiből délben. Így ment ez három éven keresztül, aztán kezdtem gondolkodni rajta, hogy hová menjen a kisfiam iskolába. Egyik nap hívtak az óvodából: „baj van!” A fiam rosszul lett, alig kapott levegőt, a mentő vitte el. Súlyos légzészavar, de egy hét kórház után kijöhetett. Az orvos azt tanácsolta, költözzünk vidékre, ott jobb a levegő. Nem sokat gondolkodtam: visszamentem vidékre, ahol születtem. Az volt a szerencsém, hogy apukám rokonai közül még volt olyan, aki élt és segített: anyagilag is és munkában is. Új életet kezdtünk és – lekopogom – most már évek óta semmi nem zavarta meg az életünket. Ami talán kicsit bánt, hogy a férjem, aki papíron még mindig az, soha nem keresett minket, nem is tudom, hogy él-e, hal-e. Soha nem volt kíváncsi a fiára. Mindenesetre nem szeretnék megint mindent újrakezdeni, remélem, a szerencse velem, velünk marad.”