„Az igazi tehetség tudja, hogy mit akar!” |
„Bárcsak az én gyerekem is tehetséges lenne!” – sokszor hallotta ezt a mondatot az utóbbi években a szülőktől Ranschburg Jenő, és ezzel kapcsolatban rögtön el is oszlatott egy közkeletű félreértést: nem az az igazán tehetséges, aki jól teljesít, aki az iskolában ötös tanuló, minden tantárgyból kitűnő. Az igazán tehetséges gyerek élete tele van problémákkal, feszültséggel.
Dr. Ranschburg Jenő először állami felkérésre kezdett foglalkozni a tehetségekkel a 70-es években, de – ahogy fogalmazott – a kétévnyi hivatalos kutatás alatt teljesen megfertőződött a tehetségkutatással. |
A gepárd és a zseni
– Bár a gepárd a föld leggyorsabb állata (a potenciális gyorsaság képességével születik), csak akkor fog valóban 110–120 km/óra sebességgel futni, ha antilopokat kell kergetnie ahhoz, hogy jóllakhasson. Ha ez a gepárd egy állatkertben születik, és nyuszikat kap, akkor csak 30 km/órával fog futni, sosem gyorsabban, hiszen ilyen sebesség mellett is elkapja a zsákmányt, és jóllakik. Ez azt jelenti, hogy azokat, akikben születésük óta benne van a zsenialitás, úgy kell nevelni, hogy elérhessék a „legnagyobb sebességet”. Ha egy nyolcéves gyerek a négy évvel idősebbek szintjén tudja a matekot, akkor vétek a második osztályba járatni, helyette az ötödikbe való.
Most akkor okos ez a gyerek, vagy buta?
Einstein sem volt jó tanuló, és Churchill is kénytelen volt osztályt ismételni, szinte végigbukdácsolta az iskolát. Amikor Szentágothai Jánost (akiből később a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett) iskolába adták, akkor tanárai értelmi fogyatékosnak tartották, és „gyogyóba” akarták helyezni. Csak szülei tiltakozása mentette meg ettől. A kilencéves Edison édesanyjának azt mondták, hogy nem érdemes sokat várni a gyerektől, tanuljon szakmát, mert úgysem viszi sokra. |
– Ez a kérdés néha joggal felmerülhet a tehetséges gyereket nevelő szülőkben, tán még a pedagógusokban is, mivel az igazán tehetséges gyerek egyik legjellemzőbb vonása, hogy szinte kivétel nélkül egyenetlenül fejlődik. Ettől nehéz tehetséges gyereket nevelni, a szülő ugyanis azt tapasztalja, hogy az ilyen gyerek „problémás” . A zseninek tele van akadályokkal az élete, mert bár valamiben kiemelkedik kortársai közül, egyes területeken átlagosan, vagy jóval átlag alatt teljesít!
Kilóg a sorból
A Családi kör forgatókönyvírója egy ízben tanácsot kért a pszichológustól. Gyereke az iskolában folyton hármasokat hozott rajzból, ami azért volt furcsa, mert az óvodában még nagyon tehetségesnek tartották. Amikor az édesapa megkérdezte a fiát, hogy miért kap mindig hármasokat, akkor a gyerek válasza az volt: azért, mert mindig kimegyek a vonalból.
– A tehetséges gyerekek alapvető problémája, hogy átvitt és valódi értelemben is kimennek a vonalból. Az iskolában – mindenhol a világon – húznak egy vonalat lent és egyet fent. A pedagógusok arra törekednek, hogy a gyerekeket a két vonal közé tereljék. Ha valaki a vonal alatt teljesít, akkor az a feladat, hogy fel kell hozni a középszintre. Ha valaki fölötte teljesít, nos, akkor – persze nem szándékosan – ütögetik a gyerek fejecskéjét, és nyomják vissza, hiszen kifelé megy a vonalból. Egy ír mondás szerint ha azt akarod, hogy gyönyörű pipacsmeződ legyen, akkor a kiemelkedő, kilógó pipacsok fejét le kell vágni – így lesz szép, egyenletes a látvány.
Ezzel a szemlélettel sajnos a tehetség ellen dolgozik a pedagógia, hiszen arra ösztönzik a gyereket, hogy a tehetséges tárgy rovására foglalkozzon azzal, amiben rossz. Mi lesz ennek az eredménye?
A rossz tárgyból talán kicsit jobb lesz – ám amiben tehetséges, abban nem engedik kibontakozni, és egy idő után a tehetség is eltűnhet.
Hiperaktív, túlérzékeny, különc
– A tehetséges gyereknek remek képességei vannak, rengeteget tud, és általában valamilyen rendkívüli érzékenységgel születik. Ez konfliktusokat okoz, mivel a zsenialitással megáldott gyerek gyakran szórakozott vagy túlmozgásos, akkor is beszél, amikor nem kellene, és főként olyat mond, amit akkor és ott nagyon nem kellene. Ezért átoknehezen illeszkedik a közösségbe is – mondta Ranschburg Jenő.Általában véve igaz, hogy a zsenialitással megáldott gyerekek kicsit furcsák, különcök, szúrja őket a pulóver, zavarja őket a zokni (mint ahogy Faludy Györgyöt is zavarta), előfordul, hogy csecsemőkorukban már értő füllel hallgatják a zenét, és rögtön abbahagyják a sírást, vagy nem lehet őket vakuval fényképezni, mert mindig becsukják a szemüket. Hamar felállnak, és jár a kezük-lábuk – sok tekintetben gyorsabban fejlődnek kortársaiknál.
– Néha úgy érzem, hogy a tehetségnek a dadogáshoz is van köze – de ezt meg kell majd még néznem, mert ez csak sejtés – említette Ranschburg Jenő az utolsó előadásán, 2011 februárjában.
A tehetségnek köze lehet a hiperaktivitáshoz is, már amennyire hiperaktív jelzővel kell illetni egy tehetséges gyereket. Ahogy fogalmazott: – Egy vén, lusta, farkával legyeket hessegető oroszlán számára minden gepárd hiperaktív!
– Mindenki a legjobbat akarja a csemetéjének, és alig akad olyan szülő, aki ne állítaná azt, hogy akár az életét is feláldozná a gyerekéért, ám igazi áldozatot mégsem hoz érte – gondolkodtatta el hallgatóságát a pszichológus. Mert mit is értünk igazi áldozat alatt?
– Én azt értem alatta, hogy kikapcsolja a tévét, vagy átkapcsol egy gyereknek való műsorra, hogy mesél neki, megválaszolja a kérdéseit. Ugye? Az életemet bármikor – ám az ilyen időigényes dolgokat nem adjuk oda a gyerekünknek.
Tehetségek köztünk
A pedagógusok gyakran mondják, hogy a gyerek elsősorban gyerek, és csak másodsorban tehetséges.
– Bennem az utóbbi tíz évben egyre erősödik a gyanú, hogy a kiugróan tehetséges gyereknél ez mégsem így van. Hogy ez a tehetség elviszi őket a gyerekségből, más lesz a nézőpontjuk, mint a korukbéli gyerekeknek.
– Mi, átlagemberek – magamat beleértve, és én szívesen vállalom ezt az átlagságomat – nagyra értékeljük a szorgalmat és kötelességtudást. És közben ott vannak ezek az istenáldotta, különleges tehetségű gyerekek, akiknek adatott valami, amit az örökös kötelességre figyelmeztetéssel tönkre lehet tenni! – hívta fel a figyelmet a 76 éves, de szellemileg tökéletesen friss, és hatalmas tapasztalattal rendelkező szakember.
– Már a 70-es években megírtam a Élet és Tudományban, ha nekem lenne egy iskolám – és már akkor megnyugtattam mindenkit, hogy ne aggódjanak, nekem sosem lesz –, akkor a gyerekek nem első, második, harmadik, negyedik osztályba járnának, hanem egy éve, két éve, három éve, négy éve járnának iskolába. Én azt fogadnám el a gyerekektől, amit nyújtani tudnak, nem egy normához, hanem magukhoz mérném őket, és szabadon engedném a kíváncsiságukat, hadd szárnyaljanak – fejezte be utolsó előadását Ranschburg Jenő.
Cikkünk a Kismama májusi számában jelent meg.
A magazin tartalmából:
- Tehetséges a gyerek?
- –9 kiló három hónap alatt
- Tudatos édességek
- Teszteld: hogy szeretsz?
Ha előfizetnél a magazinra, kattints ide!