Gyerekek és gyökerek – örökbefogadás külföldről

Bordás Krisztina és Berkin Teodóra nem akartak unatkozó háziasszonyok lenni Dél-Afrikában, ahol a férjeik munkát kaptak, ezért jelentkeztek önkéntesnek egy gyermekotthonba. A teremben harminc kisbaba feküdt 0–3 éves korig, köztük több tébécés, HIV-pozitív és égési sérült. „Mindegyik édes volt” – emlékszik vissza Krisztina „az imádni való, hófehér talpú csokibabákra”. Szerette őket, de ez számára mégis munka volt, ő közös gyereket tervezett a férjével. A féléves Hlengiwe azonban kiválasztotta. „Amikor reggel meghallotta, ahogy a kocsiajtó csukódik, üvöltött, míg be nem értem, és fel nem vettem. Bőg a gyereked, mondogatták a velem dolgozók, de csak viccnek vettem.” Az amúgy nyugodt baba etetéskor ellökdösött mindenkit, csak magának akarta a fiatal nőt. Ő pedig, mint az afrikai mamák, magára kötötte a kicsit. A babakocsit tologatva érezte meg, milyen jó lenne, ha velük maradhatna nemcsak a hétvégékre, hanem utána is.

Teodórának már két saját kisgyereke volt, a hároméves Csenge és a kétéves Milán, amikor a nevelőotthonban beleszeretett Siphiwébe. A betegeskedő kisbaba öt hónaposan mindössze három és fél kiló volt, csak feküdt, de közben le nem vette a szemét a magyar önkéntesről. Teodóra, amikor tudta, hazacsente pár napra. Siphiwe zulu nyelven annyit tesz, „isteni adomány”, és a család valóban örült a bébinek. A gyerekek sírtak, amikor visszavitte az otthonba, mivel hivatalosan nem volt az övék. Aztán kiderült, Siphiwének tejallergiája van, ám a gondozónőknek nincsen idejük arra, hogy mellette éjszakázzanak, háromóránként etessék. Angol férje, Ralph mondta ki, hogy maradjon náluk – az asszony pontosan erre várt, mindig nagycsaládot szeretett volna. Mára ötgyermekes anyuka, a hatodik hamarosan megszületik.

Hivatali labirintus

Krisztináéknak a dél-afrikai ügyintézés viszonylag könnyen ment: egy külföldi örökbefogadásra szakosodott ügyvéd házaspár és az ismerős Teodóráék nagyon sokat segítettek nekik. A dél-afrikaiaknak nem voltak velük szemben ellenérzésük, nem tettek rosszízű megjegyzéseket, pedig még mindig élnek az emlékeik a „fehérek uralmáról”, a 90-es években összeomlott apartheidről. „A hatóságok látták, hogy a gyerek ragaszkodik hozzánk, és esélyt adtak nekünk” – mondja Krisztina, és elismeri, az esetük kivételes volt. Teodóra hozzáteszi, hogy a folyamat igen költséges, és természetesen rengeteg elintéznivalóval jár: a pszichológiai és nevelési tanácsadói jelentések, környezettanulmányok beszerzése mellett a szülőanyát is fel kell kutatni egy éven belül. Siphiwe édesanyja egy 17 éves, mélyszegénységben élő lány volt. Megállapodtak vele, hogy látogassa a gyereket, amikor csak akarja, az útiköltségét ők állták. Kezdetben havonta megjelent, majd egyre ritkábban, később leveleket írt. Örült, hogy a fia családra talált.

Amikor visszatértek Magyarországra, a két család élete évekig a hivataljárásról szólt. A gyerekeket újra örökbe kellett fogadni, mivel nem voltak magyar állampolgárok. Havonta idegenrendészetre jártak, fél napokat álltak sorba, több százezer forintot költöttek okmánybélyegre. Volt, amikor csak egy napra adták meg a tartózkodási engedélyt, és másnap vissza kellett menni. A gyerekeknek ideiglenes tb- és lakcímkártyájuk volt évekig. Attól, hogy minden hivatalt bejártak, és azok vég nélkül ide-oda küldözgették őket, Teodórában egyszer csak elszakadt valami. Elvesztette a türelmét, és kifakadt a gyámhivatali ügyintéző előtt. „Sírtam, kiabáltam, hogy ha nem intézkedik, lejár az ideiglenes tartózkodási engedély, és ezt a hároméves gyereket felrakják a repülőre, és visszamegy oda, ahol senkije nincs. Ekkor a nő is sírva fakadt.” Nem telt bele két hét, és minden papírjuk megvolt. Igaz, tíz év kellett hozzá, de ma már Siphiwe és Hlengiwe is magyar állampolgár.

Akadályfutás

Évente átlagosan alig 15 magyar pár fogad örökbe külföldi gyereket, a két említett családhoz hasonlóan elsősorban olyanok, akik hosszabb ideig máshol éltek. Virágh Szonja és a férje itthonról szeretnék ezt megoldani, magyar állampolgárként, és csakis törvényes módon. Ez hét éve nem sikerül nekik. Amíg a magyar gyerekek között is vannak nagyon rossz helyzetben lévők, addig a külföldi örökbefogadást nem akarják elősegíteni – kapták a nem hivatalos magyarázatot az egyik állami szervtől.

Haiti, Nepál, Paraguay, Guatemala, Ecuador – egyik helyről sem sikerült gyereket találniuk. 2004 óta próbálkoznak a külföldi örökbefogadással, legjobban egy vietnami kisgyerekre vágynak, mert közel áll hozzájuk az ázsiai kultúra, és ismerőseik is vannak Vietnamban. A vietnami konzul pedig azzal biztatta őket, hogy ott sok anya adja árvaházba gyerekét. Szonjáék megszerezték a papírokat, az engedélyeket, amelyek hitelesítése több százezer forintot vitt el, de megmondták nekik, hogy a gyereket nekik kell megtalálni. Szonja elindult Vietnamba, a Baptista Szeretetszolgálat egyik segítője kísérte. Amerre megfordultak, már ismerték őket, és azt kiabálták, hogy „Nincs gyerek, magyarok, majd szólunk!”. A kórházak, otthonok látványa gyakran elviselhetetlen volt. „Mindennap bementünk a kórházba, hogy van-e a baba. A legrosszabb a teljes bizonytalanság volt, hogy akár sikerülhetett is volna. Mindig ott volt a mézesmadzag. Mondogatták, hogy »van ilyen gyerek, majd telefonálok«.” Szonja pedig csak azt várta, hogy megcsörren a telefon, hetekig folyamatos készenlétben volt. A hazafelé tartó gépen hét kisbaba volt, akiket francia, svéd családok vittek haza. „Én miért vagyok más, mint ők? Nekünk miért nem segít senki? Van engedélyem, nem vagyok gyerekkereskedő. Úgy érzem, mintha Magyarország körbe lenne barikádozva. Azért, mert magyar vagyok, akadályokba ütközök.”

A gyermekvédő és a gyermekmentő

Miért ilyen nehéz? A nemzetközi örökbefogadás bonyolult és hosszadalmas folyamat, a szülők számára leküzdhetetlennek tűnő gátak alapvetően azért lettek beépítve, hogy visszaszorítsák a gyerekkereskedelem mértékét a fejlődő országokban. Elvileg a lehetőség adott a magyar szülők számára, hogy külföldi gyereket fogadjanak örökbe, de ehhez szervezett segítséget nem kapnak, ugyanis a hazai örökbefogadásokat elősegítő civilek csak magyar szülők gyerekeinek közvetítésével foglalkozhatnak, külföldivel nem. A szülőknek először ugyanazon feltételeknek kell megfelelniük, mint a hazai örökbefogadásra váró szülőknek, majd az adott országban önállóan kell elintézniük a gyerek megtalálását és az ottani engedélyek beszerzését. Ezt követően itthon rendezniük kell a gyerek állampolgárságát, majd a magyar szervek ellenőrzik, hogy az örökbefogadott gyerek jó helyen van-e a családnál.

„Nem mindig az örökbefogadó érdekeit kell szem előtt tartani, a gyerek szempontjaira kellene koncentrálni” – mondja Radoszáv Miklós, a Fővárosi Területi Gyermekvédő Szakszolgálat szaktanácsadója. A szakember tapasztalatai szerint külföldön erre szakosodott civil szervezetek készítik fel a családokat, hogy milyen nehézségekre számítsanak, ha egy másik országból származó gyereket fognak nevelni, ez viszont itthon jelenleg nem megoldott. „A képzésbe, felkészítésbe beépült speciális tudás és szakemberi segítség nélkül a külföldi örökbefogadást szakmai szempontból nem tartom elfogadhatónak. Ennél is fontosabb, hogy a gyermeknek joga van a saját identitásához, vissza kell járnia a szülőföldjére – ehhez viszont anyagi jólét kell.” Ahhoz, hogy a nemzetközi örökbefogadás Magyarországon gyakorlattá váljon, a szakember szerint sok pénz kell és nyitott társadalom. Nem egy örökbefogadó úgy fogad örökbe roma kisgyereket, hogy „csak ne látsszon rajta”. Egy afrikai, ázsiai arcon hogyan ne látszana meg a származása? Úgy gondolja, az elesett kicsiket vadidegen környezetbe hozni embertelen, annál még egy árvaház is jobb, és nem a mi dolgunk megítélni, hogy jobb-e ott felnőni, mint itt, családban. „A saját kultúrájában van akkor is, ha az egy nevelőotthon” – mondja Radoszáv Miklós.

„Ezzel nem értünk egyet, főleg, ha csecsemőről van szó. Sokszor hangoztatják ellenünk, hogy szegény gyereket kirántanánk a kultúrájából, de az árvaház nem kultúra” – veti ellen Szenczy Sándor, a magyar Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány vezetője. Elmeséli egy kambodzsai kislány történetét, akit az anyja négyévesen adott el egy bordélyháznak, és hétévesen vásárolta ki egy keresztény misszió. A magyarországi támogatótól havi háromezer forintot kapott, mára leérettségizett, férjhez megy. „Ezeknek a gyerekeknek még a jelképes örökbefogadás is megmenti az életüket, nemhogy az, ha a szülők magukhoz veszik őket.”

Bár a szeretetszolgálat bejegyzett nemzetközi szervezet, és közvetíthetnek örökbefogadást Magyarországon, ugyanezt külföldről már nem tehetik meg. Ez azért van így, mert külföldön csak olyan közvetítő szervezeteket fogadnak el, amelyek rendelkeznek saját országuk engedélyével. Szenczy Sándor ugyanakkor bizakodó: tapasztalatai szerint a jelenlegi kormányzat pozitívan áll a szabályzat megváltoztatásához. Úgy látja, igény mindenképpen lenne rá, náluk több százan jelentkeztek már örökbefogadónak. „Most már elég multikulturálisak vagyunk. A jobb helyzetben lévő családok pedig, ahová kerülnének, különösen nyitottak” – véli Szenczy, aki a holland modell híve, mely szerint a gyerekek évente egyszer visszatérnek a szülőföldjükre, és az anyanyelvüket is megtanulják.

Radoszáv Miklós ugyanakkor óv attól, hogy a gyerekre vágyó családokban hamis remények ébredjenek, tapasztalatai szerint egyébként sincsenek „önmagában happy történetek” az örökbefogadás terén. A szeretetszolgálat szerint viszont az a sok száz kisgyerek, akik azért halnak meg, mert nem tudták elhozni őket, elegendő okot adnak a szabályok megváltoztatására. „Az a nehéz sorsú szülő gondoskodik igazából a gyerekről, aki meghozza a döntést, hogy örökbe adja őt külföldre, csak ezt nehezen fogadjuk el itt, Nyugaton. Azért mond le róla, mert itt sokkal jobb élete: jövője lesz.”