Kisfiam vasárnap este nem tudott elaludni. Elcsúszott a napirendünk, úgyhogy volt némi ráció abban, hogy este tíz után neki még ki volt pattanva a szeme, altatás terén semmivel nem boldogultunk. Másnap reggel munka, ovi, randalírozni nem lehetett, és nekünk még kellett volna dolgoznunk is, úgyhogy – mintegy három óra váltott szülővel kísért altatás után – gyermekemet az édesapja megkérte, hogy ha nem is tud elaludni, maradjon szépen az ágyában, hallgassa a mesét, de mi most már nem tudjuk őrizni őt az ágya mellett. Mire szinte azonnal jött is a drámai hangú sírás-rívás, hogy csak anyával tudok aludni és a többi. Ha valamit, a hisztit mérsékelten toleráljuk, úgyhogy erre a szülői hangnem lényegesen határozottabbá vált, gyermek ágyba, ajtók csukva, bent néma csend. Eltelt úgy öt-tíz perc, azt gondoltuk, hogy hát szomorú az elalvás e módja, de talán mégis sikerült álomba sírnia magát. Egyszer csak mégis halljuk, hogy hívja az apját: Apa, nem tudom megállítani a sírást!
Azt gondolom, mindig van mit tanulnom a gyerekemtől. Ez a mondata is ilyen volt. Nem tudom, mi kell ahhoz, hogy egy négyéves képes legyen kijönni a hisztiből és arról az érzésről beszélni, ami valóban szorongatja a testét-lelkét. Ahogy ezt meghallottam, szinte éreztem, hogy valóban milyen, amikor ott van a gombóc a torkodban, és hiába csak hisztinek indult, de beszippantott az önsajnálat örvénye, úgy érzed, magadra hagytak. És ebből a sértettségből, megbántottságból mégis tudott kilépni és visszaterelni a beszélgetést abba a mederbe, ami nem játszmákról, harcról, félrebeszélésről szól. Milyen hasznos is lenne ez a tudás sokunknak, felnőtteknek; párkapcsolatban, szexben, az élet minden területén. A párom ottmaradt kicsit az ágyánál, megölelgette, és ő megnyugodva gyorsan el is aludt. Én meg kaptam valamit, tanultam valamit. Ez volt az én esti mesém.
