Testvérféltékenység – “Nem vagyunk még elegen?!”

A sztori: Tomi három és fél éves volt, mikor megszületett a húga. Néhány hónapos volt a kicsi, amikor az utcán sétálva azt mondta, ha Fanni lufi lenne, akkor megbökné egy tűvel és kidurranna…
Karácsonykor rajzot készített a családról, a kistestvér valahogy lemaradt. Megkérdeztem tőle, hol van Fanni? Hát… nem fért rá a lapra – hangzott a válasz.

A mama, Földesiné Gáspár Éva: 4 gyerekem van: 21, 19, 16 és 8 évesek. Két fiú, két lány. A két fiú között valamivel több, mint két év a korkülönbség. Utánaolvastam a testvérféltékenységnek, felkészültem rá lelkileg, és … nem történt semmi. A nagyobbik éppen akkor kezdett el beszélni, és neki elég volt, hogy állandóan szóval tartottam, beszéltem, meséltem, énekeltem neki. Közben tettem a dolgom a kicsivel, elláttam a háztartást.
A két fenti mondat a kisebbik fiú szájából hangzott el a húga születése után (közöttük három és fél év a különbség). Ő sosem volt egyedül, neki természetes volt, hogy osztoznia kell a figyelmen, úgy gondoltam, ilyen szempontból „könnyebb” lesz neki még egy testvér megjelenése. Alaposan tévedtem. Nagyon bújós lett, kikövetelte a figyelmet, a testi kontaktust, minden módon kifejezésre juttatta, hogy ő is ott van és szeretetet kér. Akkor éreztem meg igazából ennek az érzésnek a mélységét, amikor a lufis mondatot kimondta. Először megdöbbentem, aztán nagyon megsajnáltam… és fokozott figyelemmel fordultam felé.
A negyedik gyermek születésénél már nagyok voltak, és nem volt a féltékenységgel gond. Bár a legidősebb, amikor megtudta, hogy újból testvére lesz, azt kérdezte: „Nem vagyunk még elegen?”

Éva tanácsai:
– Megfogadtam, hogy ha lesznek gyerekeim, én nem fogom automatikusan a kicsi pártját, mert lehet, hogy nem lesz igazam.
– Ha a testvérek egymást cibálják, hangosan kiabálnak, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy utálják egymást. Mi annak idején a tesómmal jókat szórakoztunk így.
– Sose mondd az idősebbnek: „Te már nagy vagy, okos vagy, engedj neki…”, mert ő is olyan kicsi szeretne lenni, mint a testvére, dédelgetést, figyelmet kíván.

A sztori: Készülünk a játszótérre, pakolok a kistáskába. Törlőkendő, kiskalapok, miegymás. Kistesó (Karia 1,5 éves) türelmesen vár az etetőszékben, nagyobb lányom, Dorka (hároméves) rámutat a húgára, és unott hangon odaveti nekem: „EZT ne hagyd itt, Anya!”

A mama, Jandó Csilla: A lányaim között másfél év van, így amikor megszületett a tesó, lett egy pici meg egy kicsi. Talán mert annyira kicsiként lett nagytesó, vagy amiatt, mert anyáskodó típusú kislány, a lányom soha nem bántotta a kistesóját, inkább mindig óvta-védte. Rengeteg megható pillanat van a mai napig, amikor szeretettel üdvözöli és átöleli a kicsit, amikor felébrednek reggel.
Egy érdekes szokást azért felvett az első pár hónapban, én erre mondanám azt, hogy testvérféltékenység. Sosem tombolt, hogy mostantól más a világ, de amikor lementünk a játszótérre, és amikor látta, hogy nézem, látványosan odakéredzkedett más anyukák ölébe. Én nem vehettem fel, de ők igen, illetve más anyukákat hívott direkt homokozni, én nem mehettem oda. Persze kicsit fájt, de éreztem, hogy ez nála így jön ki, és jöjjön is ki, mert az nem is normális, ha semmiféle féltékenységi jel nincs. Bíztam benne, hogy idővel elmúlik. Olyan két hónap kellett hozzá.

Csilla tanácsa:
– Próbáltam mindig az eszembe vésni, hogy attól, mert nagytesó, ő még egy másfél éves kicsi, így ahogy az újszülött tesó elaludt, onnantól csak a nagytesóra figyeltem. Sokat vettem az ölembe, meséltünk, gyurmáztunk, olyankor újra csak ő volt. Így sokkal könnyebben fogadta el, hogy ébredéskor, például a szoptatásnál, etetésnél nem tudok csak rá figyelni.

A sztori: Apa énekli Simonnak (egy hónapos): „…édes kisfiam”. Erre Lili (két és fél éves): „Ne mondd, hogy édes kisfiam!” Apa: „Neked meg azt mondom, édes kislányom.” Lili: „Azt mondhatod!”

A mama, Kelemen Judit: A kislányom két és fél éves, az öccse hat hónapos. Láttam ugyan féltékenységre utaló jeleket, de szerintem az lenne a furcsa, ha nem lennének ilyenek. Az elején még hiszti, szekrényajtó-, sőt babacsapkodás is volt annak érdekében, hogy ne szoptassam a kicsit, ne altassam, de szép lassan elfogadta, hogy a kisöccse már mindig velünk lesz. Lányoknál ez biztos egyszerűbben megy, mert már kicsi korukban gondoskodóbbak, „gyakorolják az anyaszerepet”. Mi próbáltuk a babával kapcsolatos dolgokból nem kihagyni, amennyire lehetett, hagyni, hogy tegyen-vegyen körülötte, illetve amikor ez nem volt lehetséges, akkor apa, a nagyszülők vagy egy mesekönyv lefoglalta. Apával azóta nagyon egymásra találtak. Volt idő, amikor meg akartam puszilni vagy felvenni, akkor: „Anya, te Simonnal foglalkozzál!” volt a válasz, de ez rövid időn belül rendeződött. Azóta csak puszilgatja, simogatja, mindenkinek dicsekszik az aranyos kisöccsével, és naponta megkérdezi, hogy tud-e már járni, mert azért jó volna már játszani is vele egyet.

Judit tanácsa:
– Szerintem a lényeg, hogy legyen egy-két dolog, ami csak az övé, amikor anya csak vele foglalkozik, és nincs ott az ölében a kistesó, hogy érezze, ugyanolyan fontos, mint addig.