“Egyvalamit a szuperanyák sem tudnak”

2010-ben azzal a céllal indítottuk útjára a Terézanyu-pályázatot, hogy induljon el párbeszéd nőket érintő tabutémákról, hogy végre ne az idealizált és az elvárt módon beszéljünk olyan kérdésekről, mint az anyaság, a szerelem vagy a női élet különböző színterei. Egyre nagyobb az érdeklődés: előző évben nők százai (sőt férfiak is) vallottak arról, amiről nem illik beszélni. Az ország minden részéről csaknem négyszáz pályázó küldte el történetét, és fogalmazta meg, hogyan változtatta meg életüket a gyermekvállalás.

Az anyaság szent, az anyaság tabu, az ehhez méltatlannak tartott gondolatok némák, az érzések rejtve maradnak. A pályázat úgy hatott, ahogy a biztonsági szelep enyhíti a túlnyomást: felszabadító volt végre bátran, szépítés és öntetszelgés nélkül kimondani, mit jelent anyának lenni.

A 42 éves Sipőczné Wekerle Ágnest, az egyik kiemelkedő írás beküldőjét egy kérdés késztette írásra. Arra kereste a választ, hogy jó anya-e, csinálta már valaki jól, lehetséges-e egyáltalán szuperanyának lenni? A budapesti édesanyát megkértük, emlékezzen vissza, miért ragadott klaviatúrát egy évvel ezelőtt.

 A tavalyi Terézanyu-pályázat díjátadója

„Jó volt arról megbizonyosodni, hogy mások is hasonlóan „boldogulnak” ezzel a bonyolult feladattal, az anyasággal. Amikor a pályázatra szedegettem össze a gondolataimat, egyetlen kérdés birizgálta a lelkem és az agyam: Jó anya vagyok? Ez azóta sem változott. A pályázatom egyben kérdés is volt az anyatársakhoz, nagyikhoz, hogy: valaki csinálta-e már jól, illetve hogyan legyünk szuperanyák?”

„Tudom, magányosan jövünk a világra, és magányosan halunk. Azt is tudom, hogy csatáit egyedül kell megvívnia az élettel, nekem csak segítenem szabad, készenlétben állnom, ha baj éri. Nem élhetem meg helyette szomorúságait, nem cipelhetem terheit. Neki kell éreznie a fájdalmat, a csalódást, ettől fog lefoszlani róla a régi jelmez, hogy fölvehesse az újat, az érett felnőttét. Formálódnia, okosodnia kell saját kárán, nekem pedig el kell fogadnom, hogy felnőtt, hogy nem kér a segítségemből. De miért nem hallgat meg, miért nem hiszi el, hogy vele is megtörténhet, amit borzongva hall az ember nap mint nap, miért ilyen bátor, felelőtlen, butuska? 2011. 01. 15-e éjszakáján ott volt ő is. Akkor megrémült a haláltól, napokig nem bírta felfogni, mivé lett annak a két gyönyörű lánynak a mosolya, vágya, megálmodott jövője. Miképp tűnhet el a tegnap még tervekkel teli alig élt élet a semmibe. Félelmetes világ ez, talán nem is tudja, mennyire, és én csak reménykedem, hogy soha, de soha nem történik vele semmi, ami rossz, amire nem készül, amit nem ismer, ami tönkreteszi, ami elveszi. Szeretni fáj. Anyának lenni azt jelenti, halálodig fájdalommal teli a boldogságod.” (Részlet Ágnes A sírás kockázata című írásából.)

Nemcsak az a baj, hogy az anyák a négy fal között magukra maradnak, hanem hogy sokszor ők maguk azt érzik, hogy mindezzel egyedül kell tudniuk megbirkózni. A kibeszéletlen nehézségek azonban csak növelik a bűntudatot, hogy rossz anyák, akik nem jól teljesítik feladataikat. A soproni Nagyváradi Andrea tavaly harmadik helyezést érte el pályázatával. Neki az segített kitörni az ördögi körből, mikor háromgyerekes barátnője azt mondta az első gyerekéről beszélvén: „nem szerettem rögtön”. Megnyugtató volt számára, hogy senki sem tökéletes, úgy emlékszik, ez volt az első rés a mások (képzelt) tökéletességének pajzsán.

Andreát kisfia születése késztette írásra, akkor kezdett el blogot is írni arról, mit jelent ma anyának lenni. Mint mondta, neki ezért sem okozott nehézséget, hogy megossza másokkal az őt nyomasztó kérdéseket, de tudja, hogy mások talán nincsenek ilyen könnyű helyzetben:

„A Terézanyu-pályázat segít azoknak, akiket a szégyen visszatart attól, hogy beszéljenek problémáikról, és inkább elhallgatják. Az írás megkönnyebbülést hoz, felszabadít, mert bárki – igen, bárki! – érezheti azt, hogy a pokolba kívánja az egészet, nem megy, elege van. Nem kell titokként kezelni azt, ami az élet természetes része: erre hívja fel a figyelmet a pályázat.”

A 32 éves anyuka a bátortalankodókat, hezitálókat azzal biztatja pályázásra, hogy az írás önterápia. Szerinte a Terézanyu-pályázat abban is segít, hogy megfogalmazzuk azokat az érzéseket, félelmeket, amelyek addig megfoghatatlanul kavarognak bennünk. Andrea visszaemlékezve azt is elmesélte, hogy írás közben jött rá sok mindenre, mert a pontos fogalmazás rávette arra, hogy kívülről is rálásson a helyzetére. „Ahogy visszaolvastam az írást, megkönnyebbültem, és sok mindent megértettem magammal kapcsolatban.”

„Egyvalamit a szuperanyák sem tudnak jobban nálam: a gyereküket szeretni. Másfél éve, mióta megszületett, leigázott, a rajongójává tett, imádom minden porcikáját, a pofazacskókra rászáradt álom-nyálszagról nem is beszélve. És bár az esti fektetéskor szitokszavakat mormolok magamban, amikor nem akar elaludni, a saját ágyamban fekve aztán az ő fotóit nézegetem a telefonomban. És minden nap végén megfogadom, hogy másnap jobb leszek. Érte, miatta.” (Részlet a Hogyan változott meg az életem a gyermekvállalással? című írásból)

A boldog győztesek

A Karcagon élő Erdősné Onda Marica megindító története arra is példa, hogy nem csupán az anyaságról, de a fogyatékkal élő anyákról való beszédmódnak is változnia kell. „Egy fogyatékos ember számára a legnagyobb fájdalom a társadalmi előítélet. Különösen ha az a fogyatékos személy anya, és a legdrágább kincsét, a gyermekvállalást szeretnék erőszakkal elvenni tőle, még ha csak bántó mondatok szintjén is” – mondta a 37 éves vak asszony. Hozzátette azt is, hogy nagyon sok ember nem ismeri, hogyan élnek a sérült emberek, és az általános vélemény az, hogy: nekik így nem menne. Maricának saját bevallása szerint a Terézanyu-pályázat azért nagyon fontos, mert őszinte vallomásával beengedte az olvasókat a saját és családja magánéletébe. „A legnagyobb siker, ha akár csak egyetlen ember is átértékeli a róluk alkotott véleményét, és ha találkozik velünk, a társadalom peremén élő, még mindig kirekesztettséggel küszködő emberekkel, empátiával, elfogadással fordul felénk. Remélem, gondolataimmal pozitív változást tudok előidézni a sérült emberek még mindig nagyon zárt világát sújtó előítéletekkel, ellenérzésekkel szemben” – összegezte Marica.

„Az előítélet a legkegyetlenebb szörny, de mi legyőztük őt is. Viktor jól tanult és még hatéves sem volt, amikor felragyogott kimagasló zenei tehetsége. Egy évtized telt el. Viktor a zeneművészeti szakközépiskolába jár a kedves hegedűvel. Nem titkolom, ő is túl van már három szemműtéten. Az első operáció után ágya mellett ülve gyötrődtem, hogy talán mégis rosszul döntöttem. Nem tudtam egyedül megbirkózni lelkiismeret-furdalásommal, ezért kiöntöttem neki a szívemet. Elmondtam, hogy mennyire bánt, hogy önző vágyaim miatt kell neki is elszenvednie a vakság fenyegetését. Mire átfutott az agyamon, hogy egy ilyen vallomásra mit is lehet válaszolni, és mekkora butaság még az én lelki terhemet is az ő vállára pakolni, már megérintettek az őszinte szavak: – Ne aggódj, nekem nagyon jó így is, mert tőled megtanulhattam, hogy a boldogságot bármikor és bárhol meg lehet találni, minden körülmény között! Nekem sokkal könnyebb, mint neked volt, mert te már vezetsz engem a kitaposott ösvényen. Tudom, hogy mindig mellettem leszel és segítesz, hogy én is megtaláljam az érdekeset, értékeset és a boldogságot az életemben.” (Részlet a Fekete ragyogás című írásból.)

Az idei pályázat témája az anyákat és a lányokat is megszólítja. A legjobb írás szerzője egy Kindle e-book olvasóval és 50 ezer forintos könyvutalvánnyal lesz gazdagabb, de a többi díjazott is értékes nyereményeket és publikálási lehetőséget kap. A pályázatok legfeljebb 5000 karakter terjedelműek lehetnek (szóközökkel együtt), és egyes szám első személyben kell íródniuk. A pályaműveket honlapunkon keresztül tölthetik fel a pályázók május 1-jéig. A „négykezeseket” is várjuk, amelyekben anya és lánya együtt írják le történeteiket. További információért katt ide, ahol már nevezhetsz is!