– Egy brazil lány hogyan keveredik éppen Magyarországra?
– Unokatestvérem 2002-ben a budapesti Zeneakadémián tanult. Meghívott, hogy látogassam meg, mondta, hogy érdemes megnézni Budapestet. Ő szinte szerelmes volt a városba. A másik ok az volt, hogy véget ért egy ötéves kapcsolatom: egyszerűen csak menni akartam. Az egyik legtávolabbi helyre az otthonomtól.
– Tudtál bármit Magyarországról előtte?
– Semmit az égvilágon. Gyerekkoromban jobboldali diktatúra volt Brazíliában. Gyűlöltek mindent, ami összefüggött a kommunizmussal. A szocialista/kommunista államok a térképen egybefüggő szürke folt voltak csupán. Elég furcsa is volt, erre emlékszem, a csupa színes ország mellett levő nagy szürke terület Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, a Szovjetunió, és a többi. Mind egyben. Indulás előtt persze vettem könyveket, s mivel öt hétre jöttem, gondoltam útközben tájékozódom.
– Hogyan lett az 5 hétből 11 év?
– Az eleje meseszerű. Talán milliók álmodnak ilyen történeteket, velem megesett. Brazíliából Párizson keresztül vezetett az út. A becsekkolásnál éppen előttem állt egy magyar srác, és egymás mellé kerültünk a repülőn. (Éppenséggel ő lekéste a Budapestre menő járatát, ezért azzal kellett hazarepülnie, amivel én tettem.) Pillanatok alatt kiderült, hogy nem tudok semmit Budapestről, ő viszont – tényleg nem tolakodóan – odaadott egy névjegykártyát, hogy szívesen körbevezet, ha elfogadom a meghívását. Annyit megtudtam róla, hogy Brazíliáról sokat nem tud ugyan, viszont rengeteg brazil zenét ismer. A kártyát eltettem, és mentem az unokatestvéremhez, akiről kiderült, hogy egyáltalán nem akar komolyzenész lenni, sőt brazil zenét akar játszani, de itt, Budapesten. Kikerekedett a szemem, elővettem a repülőn kapott névjegykártyát. A következő este már azon kaptam magam, hogy brazil élőzenét hallgatok Budapesten. Ők azóta is összejárnak, zenélnek. A magyar férfi, aki brazil zenét tanít, és egy brazil srác, aki Magyarországon tanult komolyzenét. Én hoztam össze egy azóta is tartó barátságot, úgy, hogy még fel sem fogtam, hol járok. A következő öt hétben bejártam a lehető legtöbb helyet, voltam Pécsen, Szentendrén, és még ki tudja merrefelé. Az igazság az, hogy közben összejöttem az utastársammal, szerelem lett pillanatok alatt. Annyira pörögtem itt, hogy tulajdonképpen pihenni mentem haza Brazíliába.
– Milyen volt elválni ilyen öt hét után?
– Január elsején a lóversenypályán volt az újévi futam. Akkorát buliztunk előző nap, hogy nem volt erőm kimenni. Viszont a szerelmem mondta, hogy ott lesz. Megígérte, ha nyer, kijön hozzám Rióba. Ki fogod találni: Nyert. Nem is keveset. És februárban ott volt velem a karneválon. Visszagondolva ez tényleg álomszerű…
– Enyhén szólva is egy távkapcsolatnak néztetek elébe.
– Egy fél lakás árát elutaztuk, ha úgy veszem. Két éven keresztül vagy ő jött, vagy én utaztam Budapestre. Azután döntöttem. Feladtam az addigi életem, és nem sokkal utána egy 360 kilós csomagot is. Jöttem a szerelmemhez, eldöntve, hogy itt fogok élni 2004 nyarától.
– Mit hagytál ott, milyen életet?
– Az egyik legnagyobb képügynökségnek dolgoztam. Kulturális témákat dolgoztam fel, nap mint nap találkoztam hírességekkel. Minden nap újabb és újabb emberek életébe leshettem bele, de ezek mind csak egy napig tartottak. Jött a következő sztori, a következő híresség, és így tovább. Ami az elején izgalmas és kihívás volt, rövid idő alatt lett olyan, mintha esélyem sem lenne mélyebbre ásni, megrekedtem egy ponton. Ráadásul láttam a kollégáimat, akik az elejétől mondták, hogy gyorsan jön majd a kiüresedés. Igazuk lett. Magyarország pedig Brazíliából nézve egy világvégi, egzotikus helynek tűnt, ahová menekülhet is az ember.
– Most is ezt gondolod?
– Egyáltalán nem. Imádom ezt a város, nem olyan zsúfolt – képzeld csak el: Rióban 13 millió ember él a tenger és hegy közé szorítva…
– Azért nem lehet ott olyan rossz…
– Hidd el, sok szempontból élhetetlen hely a szépségei ellenére. Itt van tér. Amióta gyerekem van, még inkább látom, mennyi itt a lehetőség, programok, barátságos helyek. Csak keresni kell.
– És éltetek boldogan innentől?
– Nem éppen. Az első közös vacsoránál ültünk, amikor megszólalt a szerelmem telefonja. Vörös lett, majd kék az arca, nem különben az enyém is a rémülettől. Azt hittem, meghalt valami közeli rokona. Kiderült, szeretője van. Az állam leesett, a vérnyomásom is, majd higgadtan közöltem, hogy semmi gond, a csomagjaim még érintetlenek, a repülőjegyem még érvényes, így alakult.
– Nehéz elhinni, hogy így fogtad fel…
– Visszanézve nekem is. Maradtam, hagytam magam rábeszélni, és kihozni a lehető legjobbat a helyzetből. Könyörgött, hogy maradjak, és mindent rendbe hoz. Maradtam, értelmetlennek tartom ma is a féltékenységet. Próbáltam a legodaadóbb lenni, érvényesülni a mindennapokban, sokat tettem azért, hogy kerek legyen a világ. Most már tudom, ez lehetetlen olyan ember mellett, akinek semmi nem lehet elég jó.
– Sikerült leválni?
– Jó darabig még nem. Mármint a párkapcsolatomban. Sosem derogált dolgozni, tizenhat éves korom óta tettem ezt eddig is, kiteljesedtem valamilyen módon minden munkámban. Bár fotósként érvényesülni egy idegen országban, majdnem egyenlő a lehetetlennel. Elkezdtem művészeti projektekben részt venni. Összehoztam kiállításokat, asszisztense voltam elismert kurátornak, mesterképzésen vettem részt a CEU-n… ezerfelé vetett az élet, és időközben sok barátom lett. Magyarok, külföldiek vegyesen.
– Sosem jutott eszedbe visszatérni Brazíliába?
– Dehogynem. De ennél sokkal fontosabb volt, hogy itt megtaláltam a helyem. Élhettem, ahogy élni szerettem volna. A mérleg sosem billent át abba az irányba, hogy feladjam az utam itt, itthon.
Teherbe estem, összeházasodtunk. A kapcsolatom viszont tönkrement. A romantikus regény egyszer véget ért, amikor megérkeztem, hogy itt éljek, utána még egyszer, mondjuk így: a második kötete a regénynek, mielőtt megszületett a közös gyerekünk. Sokáig tartott az elválás, de régóta egyedülálló anyaként élek, hihetetlenül sok pozitív élménnyel a hátam mögött. Persze fáradok, de ki nem.
– Mi ad erőt?
– A sok keresgélés után megtaláltam azt a terepet, ahol ki tudom élni a kreatív vágyaimat, és el is tudom magam és a fiamat tartani. Ez lett a Printa. Mivel esélytelen volt piacot teremteni itt a fotográfia számára, másban kellett gondolkodni. Akkoriban mindegy volt nekem, mi az anyag, amivel foglalkozom, csak az motivált, hogy galériám legyen. Persze megint a véletlen segített és sodort valami egészen más felé, mint én azt valaha is elterveztem. A fiam születése előtt, a kórházban ismerkedtem össze Majoros Zitával, a későbbi üzlettársammal. Volt bőven időnk tervezgetni a babakocsi tologatása közben. Azóta a Printa sokak számára az egyik legfontosabb bázisa lett az itthoni dizájnnak. Nagyon sok, főként fiatal tervező munkáit forgalmazzuk, és legalább ilyen fontosak az általunk tervezett darabok is. Ruhák, táskák leginkább. A galéria mellett pedig élénk az élet a szitanyomó műhelyben. Egymásnak adják a kilincset a művészek, a kísérletezők. S hogy mennyire merészek lettünk a siker érzésétől, az a bizonyíték, hogy Bécsben is nyitottunk, igaz, egy jóval kisebb üzletet. De ez tényleg merészség. Nem úszunk a pénzben, sőt. De nem tudunk leállni. Ami még furcsa – és ez csak most jut eszembe –, hogy mind a ketten külföldről jöttünk. Igaz, Zita egyik szülője magyar származású, de ő maga Szerbiában nőtt fel. Máshonnan érkeztünk, mégis itthon vagyunk.
– Mi változott Budapesten, mióta itt élsz?
– Nyitottabbak az emberek, ez érezhető. Viszont hagyják lepusztulni a környezetüket. Sokkal jobban vigyázhatnának mindenre, ami körülvesz minket. És az ételek, igen. Azelőtt szinte lehetetlen volt akár kukoricadarát találni egy boltban, ma meg tényleg majdnem mindent megkapsz, igaz, kicsit drágábban, mint kéne.
– Bécs és Budapest?
– 250 kilométer, és két teljesen más világ. Az épületek, mint egymás testvérei állnak ott és itt, de a minőségi és az állagbeli különbség érthetetlen. Viszont hihetetlen az is, hogy amikor visszajövök Bécsből, és meghallom a magyar szót, egyszerűen azt érzem, hazajöttem.
