Kezdettől fogva papnak készültem. Hétéves koromtól ministráltam, később ferences gimnáziumba mentem, és utána teológiára. A gimnázium négy éve alatt volt időm gondolkodni, hogy tényleg ezt a hivatást akarom-e, de nem voltak kétségeim. Sőt, az ötéves papi szeminárium alatt sem. A teológián észreveszik, ha valaki nem áll készen a szolgálatra, és eltanácsolják. Egy életet feláldozni egy hivatásra nem gyerekjáték.
Békés, csodás öt évet töltöttem a teológián, a pappá szentelés hihetetlen élmény volt. Utána tíz évig voltam szolgálatban: kilenc évig plébánián, egy évig szeretetszolgálatban. A kilencedik évben válságba jutottam. Azzal bíztak meg, hogy az ifjúságot találkozókon ismertessem meg a hittel, elöljáróim később mégis arra köteleztek, hogy mondjam le a fiatalok ezreinek rendezett összejöveteleket. Az egyiket visszamondtam, a többit megtartottuk. Útilaput kaptam, és új városba helyeztek.
A törés miatt nem volt tökéletes a lelki egyensúlyom. Nem éreztem, hogy a püspököm mellettem áll, és az új közösség hiába szeretett, lelkileg nem voltam rendben. Akkor ismertem meg a leendő feleségemet, Mártát is, aki korábban a hittanosom volt. Volt közöttünk érzelmi kapocs, de semmi olyan, ami a szolgálatban akadályozott vagy méltatlan lett volna.
Egy évet kaptam a püspökömtől, hogy eldöntsem, mit akarok. Elbújtam a világ elől: hivatástisztázásra mentem egy falusi gyermekotthonba. Első nap beállítottak vasat vágni, a szemüvegem szilánkosra tört, mert nem vettem fel a védőszemüveget. Éjjel kazánt fűtöttem, és közben az járt a fejemben: „Kell ez nekem? Ott állhatnék az oltárnál.” Nem érdekel, végig kell csinálnom… Barátok nélkül, mindenkitől elszakadva, sokáig még a szüleim sem tudták, mit csinálok. Amikor rajtuk kívül egyetlen ember látogatott meg a gyermekotthonban, Márta, tudtam, hogy nekem ő fontos, neki meg én. Az év lejárta után jeleztem az egyházmegyének, hogy szeretnék ott maradni és dolgozni, de a papi szolgálatból kilépek. A püspök egy levelet küldött, hogy azonnal foglaljam el az új helyem. Ekkor papi engedetlenséget gyakoroltam: nemet mondtam.
33 éves koromban hagytam el a szolgálatot. A krisztusi kort elérve döntenem kellett, melyik irányba megyek. Addig szüzességben éltem. A cölibátus arra kötelez, hogy nem élhetek házaséletet. Én úgy értelmeztem, hogy házasságon kívül sem vállalom, hogy botrány sarokköve legyek. A barátaimmal, ismerőseimmel megszakadt a kapcsolat. Ők tettek velem együtt egy fogadalmat, amelyhez ők hűségesek maradtak, én viszont megszegtem, úgy érezték, már nem tartozom közéjük. Elfogadtam ezt, és megértem őket. Azt viszont nem, hogy sokan minket ítélnek el, akik azt mondtuk, inkább házasságban élünk, semmint bujkáljunk.
Édesapám, édesanyám rendkívül harmonikus házasságban éltek, öten vagyunk testvérek. Az első helyemen, a kis hittanosaim között jöttem rá, hogy csodálatos élmény a gyerekekkel lenni, de ők hazamennek apuhoz, anyuhoz: igazából oda tartoznak. Hiányzott a nagycsalád, amiben felnőttem, amiben minden szeretetet megkaptunk. De csak a szolgálat tizedik évében éreztem magam igazán magányosnak, amikor azt éreztem, hogy az elöljáróim teljesen egyedül hagytak a magam problémájával vívódni: döntsem el egyedül. Arra lett volna szükségem, hogy utánam jöjjenek, zaklassanak: „Te hozzánk tartozol, te Krisztus szolgája vagy!” Ez sok fájdalmat okozott akkor. Tudták, hogy egyházhű vagyok, és talán azt gondolták, könnyen visszafordulok. Ez az év volt a döntő. Mártával akkor még nem alakult ki olyan komoly kapcsolat, amit ne lehetett volna megszakítani, de később ez megváltozott. Fél évvel azután, hogy meglátogatott, elutaztam hozzá, hogy elmondjam, nem állok vissza papi szolgálatba. Azt nem tudtam, hogy látom-e még ezután is. Arról beszéltünk, gondolja át, mit szeretne: ha hajlandó lenne hozzám jönni feleségül, én megszervezem az esküvőt.
Nem „meglátni és megszeretni szerelem” volt ez, inkább lassanként mélyült el a kapcsolatunk. A házasságunkban viszont tökéletesen kiteljesedett, és a mai napig szerelmes vagyok a feleségembe. Van egy fotóm, amelyen ő oltárszolgálatosként olvas az evangéliumból, és én ott állok mellette – akkor még semmi közünk nem volt egymáshoz. Amikor először elmondtam neki, hogy szeretem, nagyon meglepődött. Vallásos nevelést kapott, a papot papként tisztelte. Nem ő hódított meg engem, én hódítottam meg őt. Amikor a munkahelyemen bejelentettem, hogy feleségül veszem Mártát, megfagyott körülöttem a levegő. Kértem a vezetőt, hogy maradhassak, kész voltam továbbtanulni, hogy pedagógusként a gyerekekkel foglalkozhassak, a feleségem a faluban dolgozhatott volna, de nem engedték.
Egyházi esküvőnk persze nem lehetett. Polgári esküvő volt a feleségem városában. A helyi tisztelendő megtiltotta a gyerekeknek, akikkel korábban misztériumjátékokat rendeztünk, hogy eljöjjenek az esküvőmre. Mégis minden gyerek ott volt és szerepelt: csodálatos dalokat énekeltek, verseltek. Utána ketten visszamentünk a falumba. Bementünk a kápolnába, és ott, az oltárnál kiválasztottuk az életmondatunkat: „Mindennek ellenére, hogy mindenki elhagyott bennünket, az Úr szeret és megsegít.” Ez a mondat irányít és éltet minket a mai napig. Márta édesanyja aggódott, hogy botrány lesz. Csak azért könyörgött, hogy a gyerek ne egy éven belül jöjjön, nehogy azt higgyék, hogy Márta megesett, azért vettem el. Erre is gondoltunk, és a lányunk jóval egy év után született.
A szüleimet megdöbbentette mindez, ők rajongtak a pap fiukért, de amikor megjött az unoka, megbékélt a lelkük. Kivonultunk a betondzsungelbe. Máshová nem mehettünk, a szülőknél a botrány utolért volna bennünket. Nagyvárosban kaptunk egy 33 négyzetméteres lakást, én gondnoki állást vállaltam. A vakolat hullott, bútorunk sem volt, egy szivacsot hoztunk, és úgy vészeltük át az első pár hónapot.
A szeretet nő és férfi között egy csoda. A Biblia leírja, mennyire egyenrangúak: Isten megteremtette a férfit, és honnan teremti meg a nőt? A szíve mellől. Nem a fejéből, hogy uralkodjon felette, nem a talpából, hogy eltiporja. Ezt Márta mellett éltem meg. Döntéseket együtt hozunk, gyereknevelésben sosem volt vita köztünk. Értelek téged, te is értesz engem, én is engedek, te is, és összesimulunk – ezt csak férfi-női kapcsolatban lehet megtanulni, egy munkatársi vagy testvéri kapcsolatban nem.
Ha a papi munkára gondolok, nem érzek lelki fájdalmat. Azzal zártam le, hogy nem megyek oltárszolgálatra. Reverenda nem volt rajtam, amióta kiléptem. Ezzel védem magam, hogy se a lelkemet ne zaklassam, se a vágyaimat ne kavarjam fel. A papi szolgálat tíz éve csodálatos volt, örülök, hogy megismertem az egyházat belülről is. Szent életű emberekkel találkoztam, akik miatt úgy érzem, hogy igen, ehhez a közösséghez szeretnék tartozni. Az egyház számomra mindig Jézus Krisztust, a ferences gimnáziumot, a szeminárium öt évét jelenti, és azt a munkát, amelyben szívvel-lélekkel benne voltam.
Nem várható, hogy a papi szolgálatba visszakerüljek: a gyermekeim lassan felnőttek, huszonöt év után is imádom a feleségem, soha el nem hagynám semmiért. A házasságomat gyönyörűnek élem meg. A lányom hitoktató, a fiam ministrál, a feleségemmel gyakoroljuk a vallást, igaz, hogy szentségekhez nem járulhatunk. A papi szolgálat fogadalommal jár, és ez a fogadalom mindhalálig tart. Lehet felmentést kérni Rómától, és mivel jövő évben leszünk huszonöt éves házasok, most elindítom az ügyet. Van, aki húsz évet várt rá, de manapság talán már jogilag sem annyira problémás folyamat.
Most is papnak érzem magam, úgy is gondolkodom és cselekszem. Imádkozás közben azt mondom: „Annak ellenére, hogy nem maradtam hűséges a szolgálatban, más szolgálatban leszek hűséges hozzád, Uram.” Negyvenévesen logopédusi, gyógypedagógiai diplomát szereztem, most előzetes letartóztatásban lévő fiatalokkal dolgozom. Ha csak egy gyereket a jó útra tudok téríteni, már megérte. Itt mindenki tudja rólam, hogy pap voltam, és mivel még nem mentettek fel, státusz nélküli papi szolgálatban vagyok. Aki rákérdez, hogy mi történt, elmondom. Vállalom, ez az én életem.
