“Huszonhét vagyok, anyámmal élek”

Bár nem túl rég érettségiztem (azért nem is tegnap), még most is tisztán él bennem az a kép, amikor néhány évvel ezelőtt egy szeptemberi napon a szüleim kitettek az egyik fővárosi vásárcsarnok bejárata előtt. Elbúcsúztak, aztán szépen továbbhajtottak, én meg ott álltam a szakadó esőben tök egyedül, egyik kezemben a bőröndömmel, a másikban pedig az első BKV-bérletemmel, és eluralkodott rajtam a félelem, a pánik, hogy most akkor mi lesz, hogy lesz, és úgy egyáltalán.

Folyamatosan csak anya utolsó, búcsúzás előtti mondatai jártak a fejemben: „erről álmodtál kislányom”, „na, most végre önálló lehetsz, úgyis ezt akartad”, és a többi. Ezt, igen, de akkor pár pillanatra – mindenféle túlzás nélkül – tényleg úgy éreztem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Ezt csak tetézte a rettentő felismerés, hogy ha ezek után nem lesz otthon cukor, vagy elfogy a tusfürdő, akkor nem okolhatok majd senki mást, csak saját magamat. Ha az első néhány hetem nem is fog felkerülni Az életem top 10 kedvenc időszaka című képzeletbeli listára, örülök annak, hogy hamar túltettem magam ezen, és valamilyen szinten elkezdtem élni az önálló életemet.

A fiatalok mottója: kényelem mindenekfelett

Nem mindenki tud vagy éppen akar függetlenedni, de amíg vannak, akiket a kényszer láncol a szülői házhoz, addig szép számmal akadnak olyanok is, akiket kényelmi szempontok vezérelnek. Ezt tükrözi a Kutatópont, Magyar Ifjúság 2012-es kutatása is, amelynek során a szakemberek nyolcezer, 15 és 29 év közötti fiatalt kérdeztek meg például arról, mi „a szülői háztól való elköltözés megvalósulásának ideális időpontja”.

Mint az kiderült: a megkérdezett fiatalok csaknem fele nem tervezi, hogy a közeljövőben elhagyja a szülői házat. De vajon mi állhat ennek hátterében? „A tapasztalatok szerint nem pusztán kényszer (például az anyagi lehetőségek hiánya), hanem a kényelem, vagyis a szülői ház »szolgáltatásai« is vezérlik a leválási folyamat elnyújtását” – magyarázza Székely Levente, a Kutatópont kutatási igazgatója, hozzátéve: a költözés kitolódása a házasságkötés, valamint a gyermekvállalás időzítésére is kihatással van.

Vagyis a fiatalok jelentős része csak a húszas évei végén, harmincas évei elején tervezi kidugni az orrát a szülői házból. Ezen fiatalok táborát erősíti Zsolt is, aki – bár minden évben megfogadja, hogy idén aztán tényleg elköltözik – jelenleg is a szülői házban él a főváros egyik kerületében.

„Huszonhét vagyok, és anyámmal élek. Amíg egyetemre jártam, valahogy evidens volt, hogy itthon lakom – és nem azért, mert nem engedhettük volna meg magunknak egy albérletet, egyszerűen így volt kényelmes. Aztán lediplomáztam, lett egy korrektül fizető állásom, ellenben saját családom nem (és még most sincs), úgyhogy meg sem fordult a fejemben az, hogy elköltözzek, elvégre nem sürget semmi” – meséli somolyogva a férfi, akinek édesanyja már többször célozgatott arra, hogy talán most már itt lenne az ideje kirepülni a családi fészekből, ő azonban mindig megpróbálja terelni a témát.

„Nem tagadom, ez nekem így egyelőre baromi kényelmes: anya gondoskodik rólam, vezeti a háztartást, én pedig cserébe beszállok a rezsibe, és megszerelem azt, amit meg kell. Szerintem ez nemcsak nekem, de neki is jó, máskülönben már rég kidobott volna” – magyarázza az álláspontját.

Az ultimátum a megoldás?

Hogy néz ez ki a másik oldalról? Éva ötvenhárom éves, és egy – a Zsoltéra hasonlító – történet másik „főszereplője”. A különbség csupán annyi, hogy ő nemrég pontot tett az ügy végére, elérte, hogy huszonkilenc együtt töltött év után a lánya elköltözzön. Mint mondja: az egyetem ideje alatt náluk sem merült fel az, hogy Elvirának albérletet vegyenek ki, utána pedig azt gondolta: ha a lánya elkezd dolgozni, úgyis továbbáll. Hát nem így történt.

„Megmondtam neki, hogy huszonhat éves koráig lakhat itthon – és nem azért, mert nem szeretem, hanem mert nem egészséges az, ha valaki az egyetem után még hosszú éveken keresztül a szülőjével/szüleivel éldegél. Addig bőven volt ideje félretenni a fizetéséből, előkészíteni az önálló életét – ez meg is történt, spórolt is szépen, de elköltözni nem akart. Mindig volt valami kifogás: ez a lakás túl kicsi, túl drága, túl sötét. Egyik sem volt jó.

Eltelt egy év, meg még egy, én pedig vártam türelmesen. Azonban – mivel láttam, hogy nem jutunk egyről a kettőre – ultimátumot adtam neki: vagy ő keres albérletet, vagy én, de nem maradhat tovább. Szerencsére megértette, hogy ezt nem ellene, hanem az ő érdekében teszem, és két hónapon belül találtunk neki közösen egy aranyos albérletet” – meséli Éva, aztán gyorsan megjegyezte: bármikor szívesen látja a lányát, de azt gondolja: kettejük között a jó, baráti anya-lánya viszony csak így maradhatott meg.

Attól függetlenül, hogy a fiatalokat a kényszer vagy a kényelem vezérli abban, hogy a szülői házban éljenek, egy dolog biztos: mindkét esetben eljön az a pont, amikor nincs tovább, nem lehet húzni-halasztani a dolgot. A kérdés csupán az, hogy meddig kell erre várni.