Külföld kontra Magyarország: te maradnál?

“Hiányoztak a szoros kapcsolatok”
Ildi – Egyesült Államok

Ildiék négy gyermekükkel költöztek vissza az észak-karolinai Caryből, tizenöt év után. A kezdetekről ezt meséli: “A férjem informatikus, egy jónak ígérkező munka miatt mentünk ki Amerikába. A munka beváltotta a hozzá fűzött reményeket, utána pedig valahogy kint ragadtunk. Egy ideig vártunk a zöldkártyára, aztán az állampolgárságra, közben sorban születtek a gyerekek. Szempont volt az is, hogy tanulják meg mindannyian az angol nyelvet, de magát Amerikát is megszerettük.

Cary, ahol letelepedtünk, a maga százezer lakójával Amerikában kisvárosnak számít. Tény, hogy a belvárosa mindössze egy utcányi, kulturális lehetőségei pedig szinte nincsenek. A házakat pontosan úgy kell elképzelni, ahogy a filmek mutatják: hatalmasak, és nincs kerítésük. A mi otthonunk is 250 négyzetméter volt, ez ott közepesnek számított. A megélhetésünk költségeit sikerült fedeznünk egy fizetésből, és a beilleszkedés is zökkenőmentesen sikerült. Az utcában hat külföldi és huszonnégy amerikai család élt egymás mellett a legnagyobb egyetértésben.”

Egyszóval minden idillinek tűnt, Ildiék mégis hazajöttek. “Itthon vannak a gyökereink, ilyen egyszerű. Eddig is minden évben minimum két hónapot Magyarországon töltöttünk, a nagyszülők, testvérek, unokatestvérek miatt, de ezt egy idő után kevésnek éreztük. Szerettük volna, ha a gyerekek minél több szálon kötődnek az országhoz, ha ismerik és szeretik a magyar kultúrát, történelmet, nyelvet. A legidősebb gyerekünk már tizenhét éves, az ő szempontjából az utolsó pillanatban jöttünk haza. Még éppen el tud végezni egy évet a gimnáziumban, mielőtt továbbtanul.

Ezzel együtt nem volt könnyű a döntés. Amerikában sok mindent lehet szeretni. Ilyen az ott élők szabadsága, segítőkészsége, az üzletek választéka, a kényelem, az ügyfélközpontú szemlélet és az emberek közvetlensége. Ugyanakkor jó pár dolgot a tizenöt év alatt sem tudtunk megszokni. Összebarátkoztunk néhány amerikai családdal, de ezek a barátságok nem jelentettek olyan szoros kötődést, mint az évtizedek óta meglévő és a hosszú távollétet is kibíró magyar kapcsolataink.

Hiányzott a jól működő tömegközlekedés is, a gyerekeket mindenhova nekem kellett vinni, déltől estig az egész napom szinte csak a fuvarozásból állt. És nehéz volt elfogadni a prűdséget, ami Amerika déli részét jellemzi: íratlan szabályok tömkelegét illik betartani. Vasárnap templomba kell menni, kétéves gyereket már nem tehetsz tisztába a tengerparton, az ovis kislányodra pedig bikinifelsőt kell adnod, különben kiutasítanak az uszodából. Ettől függetlenül néhány dolgot a mai napig emlegetünk, szerencsére mostanra mind a hatan otthon érezzük magunkat itt, Budapesten. A gyökerek újra megtalálása mellett nagyon jó volt visszacsöppenni a város elképesztő kulturális nyüzsgésébe is.”

“Elviselhetetlenül tört rám a honvágy”
Barbara – Franciaország

“Sosem akartam külföldön élni. Itthon gazdag családi életem volt, a saját lakásomban laktam, ráadásul a munkámban is láttam perspektívát. Élveztem az önállóságot, és rengeteg barátom volt. Aztán hirtelen szerelmes lettem, a párom külföldön dolgozott. Lesz, ami lesz, gondoltam, a kapcsolatunk érdekében vállalnom kell a költözést. Szívem mélyén azért reméltem, hogy mindössze néhány évről van szó.

Az én esetemben tehát a nyugatra költözés nem volt menekülés, nem volt kényszer, ugyanakkor nem volt vágyálom sem. Összeházasodtunk. Magyarország akkoriban még nem volt az unió tagja, ezért a papír a franciaországi tartózkodásomhoz, érvényesülésemhez nagyon sokat számított. Párizst azonnal megszerettem. Angliát már ismertem, Londonhoz képest Párizs sokkal emberibb, a mi kultúránkhoz is sokkal közelebb állt. Imádtam a nyelvet, aminek a megtanulásába azonnal belevetettem magam, és mivel itthon magyar bölcsész szakot is végeztem, boldogan kerestem fel azokat a helyeket, ahol korábban magyar írók éltek. Csak hát… ahogy teltek a hónapok, egyre több dolog kezdett hiányozni.

Hiányoztak mindenekelőtt a barátok, annak ellenére, hogy addigra már francia barátaink is lettek. Hiányzott az önállóság, hogy vagyok valaki, akit megbecsülnek, akinek örülnek, akit – hazai körülményekhez képest – meg is fizetnek. Kint nem sok dolgom akadt. Annak ellenére, hogy hosszas keresgélés után találtam egy időszakos munkát egy telefonos ügyfélszolgálaton, ez nem motivált hosszú távon, és nem is kötötte el minden időmet.

Gyönyörű helyen laktunk, könnyen megszoktam a szép környezetet, kényelmet, hogy jobbnál jobb helyekre járhatunk. Élmény volt a sok különleges ételbe belekóstolni, és a férjem révén érdekes emberekkel találkozni, de egy idő után kezdett idegesíteni, hogy mindenkivel ugyanarról beszélünk: honnan származunk, mit csinálunk Franciaországban, mivel töltöm a férjem mellett a hétköznapjaimat. Akármennyit találkoztunk másokkal, ezeket az ismeretségeket a saját baráti kapcsolataimhoz képest rövid távúnak és felszínesnek éreztem. Elviselhetetlenül tört rám a honvágy, a magyar konyha kivételével minden hiányzott.

Mindez a házasságomban is egyre több konfliktust okozott. A férjem egy igazi kozmopolita volt, én ennek az ellenkezője. Szerintem féltékeny volt a kötődésemre a szülőföldemhez, úgy érezte, ez is csak elszakítja tőle. Akármennyit beszéltünk erről, nem értett meg. Végül hosszas huzavona után hazaköltöztem – és nagyon megkönnyebbültem.”

Itthon Barbarának sokkal teljesebb élete lett, és nem csak a kapcsolatok miatt, munka szempontjából is. Hazaköltözése után fél évvel hivatalosan is elváltak. “Válásunknak nemcsak az én vívódásom volt az egyedüli oka, hiszen reális forgatókönyv lett volna az is, hogy a férjem keres itthon egy jó állást – folytatja. (A sors fintora, hogy fél évvel később leszerződött egy magyar céghez.) – Összesen négy évig éltem kint, magammal hoztam a nyelvet és a francia ízvilág iránti rajongásomat.”

“Egyre nehezebb volt megküzdenem az előítéletekkel”
Adri – Észak-Írország

“2010-ben költöztem ki Belfastba. Akkoriban már majd’ öt éve jártam együtt a barátommal, akit nagyon szerettem, de annyira elegem lett a főiskola utáni munkakeresés véget nem érő, reménytelennek tűnő folyamatából, hogy úgy éreztem, muszáj szerencsét próbálnom máshol. Írországban már jártam, szinte szerelmes voltam az ír vidékbe, ráadásul kint élt egy ismerősöm, aki azzal biztatott, hogy könnyű lesz elhelyezkednem. Vonzott az is, hogy tudtam, jól fogok keresni, a kezdeti időszak alatt pedig van hol laknom. Fogalmam sem volt, mennyi ideig tart majd a kaland. A párkapcsolatom miatt nem aggódtam, úgy terveztük, Peti majd utánam jön.

Belfastban azonnal találtam munkát, eleinte egy kávézóban dolgoztam, később egy ötcsillagos szálloda éttermében, hosszú távon előrelépési lehetőségekkel. Az íreket nem érdekelte, hogy van-e végzettségem vagy tapasztalatom, ahol szükségük volt egy új alkalmazottra, ott adtak egy lehetőséget, és én tudtam élni vele. Jól megfizettek, hamar be tudtam szállni az albérletbe, ugyanis végül ott maradtam az ismerősöknél, akikből barátok lettek. Mivel könnyen barátkozom, hamarosan rengeteg ismerősöm lett, a kollégáimat kifejezetten megszerettem. Kint az írek állandó jókedve miatt annyira marasztaló az éttermek, kávézók hangulata, hogy gyakran megvártuk egymást, hogy együtt bulizzunk.

Közben a párkapcsolatomnak vége lett, nem tudtuk legyőzni a távolságot. Azóta is hálás vagyok Petinek, hogy nem marasztalt, amikor menni akartam. Bár nem jellemző, hogy a munkám során éreztették volna velem, hogy külföldi vagyok, egyre nehezebb volt megküzdenem az előítéletekkel. Észak-Írországban (sok más nyugat-európai országhoz hasonlóan) rossz véleménnyel vannak a közép-európai, kelet-európai nőkről. Finoman szólva azt gondolják, hogy könnyen kaphatóak vagyunk, legalábbis én sokszor szembesültem ezzel.

Egy idő után falat húztam magam köré, próbáltam nem a szívemre venni az egészet. Lassan leesett, hogy egy normális párkapcsolatnak ott semmi esélye. Néhány lányt és a többi bevándorlót leszámítva nem sok igazi barátra találtam. Egy nap arra ébredtem, hogy elég. Belém villant, hogy tartós párkapcsolatot és családot szeretnék, és ehhez nem épp a legjobb helyen élek. A kiutazásomhoz hasonlóan a visszaúttal kapcsolatban is gyorsan döntöttem. Tény, hogy furcsa volt visszaszokni. Amennyire örültem a családomnak, barátaimnak, ugyanannyira hiányzott az írek panaszmentes kultúrája. Végül az idő engem igazolt, és ehhez nem kellett sokat várnom. Néhány hónappal később ugyanis feltűnt Szilárd, egy régi ismerős, aki ma már a vőlegényem.”