Mindenekelőtt szögezzük le: nem vagyok férfigyűlölő. Nem csak “a férfiakat”, pontosabban a korábbi partnereimet teszem felelőssé azért, ahol tartok. De: harminchárom éves vagyok, na jó, mindjárt harmincnégy. Van egy fiam, három és fél éve egyedül nevelem. Nagyjából két évbe telt, míg megemésztettem a válást, minden szempontból. De nem akarok egyedül maradni, nem akarom egyedül felnevelni a fiam. Sőt, még szülni is szeretnék. Egy idő után mégis azt éreztem, bár tagadhatatlanul romantikus vagyok, hogy biztosan senki nem fog hozzám becsengetni azért, hogy nem iszunk-e meg egy kávét. Ezért elkezdtem magam összeszedni, és kihasználni a szabad hétvégéket. Elővettem a kis fekete szoknyám, és a csinosabb felsőket, és elhatároztam: kéthetente, még ha nincs is igazán kedvem, elmegyek otthonról.
Gyerek? Nem, kösz szépen!
Nagyjából fél évig bírtam. Eluntam. Nem akartam minden szabad hétvégémen bárokba járni, annak reményében, hogy majd találkozom valakivel. Szokásos történet: egy barátnőm rábeszélt, hogy regisztráljak egy társkeresőn. Illetve rögtön kettőn is, ha már lúd. Olyan sok happy endet hallottam, nem szegte kedvem az sem, hogy a volt férjemmel is a világhálón borultunk össze.
Azóta egy év telt el. Túl vagyok már néhány randin, és egyre kevésbé vagyok válogatós, komolyan. Találkoztam fiatallal, időssel, elválttal, özveggyel, nőssel.
Két reakció volt arra, hogy van egy fiam: jaj ne, és te jó ég, ne! Az egyik nagy kedvencem az a férfi (?) volt, aki rendesen le is szúrt amiatt, hogy gyerekem van, és én mégis regisztráltam egy társkeresőn. Általában vagy azt hitték, hogy el akarom magam tartatni, vagy azt, hogy iszonyú kétségbeesett vagyok. Az fel sem merült bennük, hogy nyolc órában dolgozom, viszem és hozom a gyereket az oviba, oviból, hogy ellátom a háztartást, és nem mankót, hanem társat keresek.
Hol vannak azok, akik a szemembe néznek, miközben velem beszélnek, akik tudják, mit szeretnének, és akik nem tojnak be attól, hogy ezt vagy azt egy nő is tud? Nem vagyok harcos feminista, vagy magányos típus, de sokszor érzem azt, hogy feladom. Nem olyan rossz egyedül, legalább nem kell senkihez sem alkalmazkodni – nyugtatgatom magam. Nagyszerű családom és barátaim vannak, végülis nem kell egyedül színházba, moziba mennem.
Azt hiszem, ismerem a hibáimat is, és sokat változtam. Na de ami itt zajlik, ezekben a virtuális szobákban, az őrület! Komolyan, mit képzel például az, akinél menet közben derül ki, hogy van felesége, ezért nem ér rá hétvégén?
Törölni Gézát
A múltkor például ez a levél várt a postaládámban (szigorúan korrektúrázva, mert a helyesírás sokszor csapnivaló): “Kifejezetten igényes, teljesen független férfiú vagyok. Ami lényeges. Normális értékrenddel rendelkezem, és korrekt, megbízható embernek ismerhetsz meg!! Igényes, kedves, független lányt szeretnék megismerni, akivel tervezhetem a jövőnket!!! Csakis tartalmas kapcsolatot szeretnék kialakítani. Nem bírom a link dolgokat, és nincs időm hülyéskedni!!!”
Nevezzük őt Gézának. Géza nem keltette fel az érdeklődésem, nem válaszoltam neki, de ő nem hagyta annyiban: “Szia kedves hölgy! Szeretnélek megismerni Téged személyesen is, ha ez lehetséges!? Nem szeretnék levelezni, mert személytelen, és egyben lassú is. A természetes dolgok híve vagyok az életben, emiatt is a benyomásaimra hagyatkozom, amit az első találkozás pillanatában megkaphatunk egymástól! Ez a kémia, aminek működnie kellene, és szerintem ez nagyon fontos dolog egy kapcsolat kezdetéhez. Várom a mielőbbi jelentkezésedet, akár egy sms- ben is! Üdvözlettel, puszi”
Gézával továbbra sem akartam találkozni. De ő, mintha ezt nem vette volna tudomásul, újabb két nappal később ugyanis: “Szia Hölgyem. Levelemben leírtam, hogy nem szeretnék levelezgetni. Nem hiszek a képekben, sokszor éreztem magam becsapva, mert nem azokat a nőket véltem felfedezni a személyes találkozás alkalmával, amit az oldalon kitettek magukról. Szóval remélem, több levelet nem kell írnom. puszi”
Gézát töröltem. De jött János:
“Szia! Nagyon tetszel! Szereted, ha csókolgatják a hosszú lábaidat, és ha uralkodhatsz a pasin az intimitásban? Írj, kérlek… minden vágyam, hogy ilyen szexi nő legyen az Úrnőm, akinek ilyen hosszú lábai vannak… bármit megtennék neked… Mámor… szenvedély… megszállottság…”
Nem lesz legközelebb
Lecsekkoltam újra az adatlapom, milyen kép van rólam? Egy arckép, semmi láb. Na, mindegy, még egy pasi, akit törlök. De nem adom fel, nem én. Néhány normális levélváltás után személyesen is találkoztam Péterrel. Beültünk vacsorázni (ő jelölte meg a helyet), nagyjából másfél órán keresztül nyomta a szöveget, egyetlen kérdést sem tett fel, de még a válaszaimat sem bírta kivárni. Kilencven perc elteltével úgy döntöttem, hazamegyek. Kikértük a számlát, gondoltam, felezünk. De ő azt mondta, majd legközelebb visszahív, most nem hozta el a pénztárcáját. Mondanom sem kell, a két rossz közül inkább a pénzem hagytam veszni, még egyszer biztos nem találkozom vele!
Egy másik személyes találkozón Attila végig a volt feleségéről beszélt, sokat sírt is miatta. Én megértem, de mi közöm ehhez? Majd amikor egy óra után mondtam, hogy én most hazamennék, közölte: milyen szívtelen alak vagyok, hogy alapozhatnánk meg bármit, ha már az elején ilyen türelmetlen vagyok?!
Közben olyan finomságokat kapok, mint: “Kezeit csókolom minden kedves, csinos és intelligens hölgynek! Én egy tartós kapcsolatot keresek, és olyan hölgyet, aki kedves, megbízható, őszinte, intelligens és romantikus. Minden kedves hölgy figyelmét szeretném felhívni, hogy hiába nem előfizető, akkor is tud válaszolni nekem, ha szeretne. Mert nekem olyan az előfizetésem!” Ezt imádtam! Ennyit talán még sosem nevettem, rögtön többes számban: hölgyeim.
És hogy mi a tanulság? Mindenkinek más. Én most azt szűrtem le magamnak, hogy nem kell nagyon akarni. Majd lesz valahogy. De nem adom fel!
