Gondolj csak bele, ez a kutyus volt ez idáig (pláne ha első babáról van szó) a szemetek fénye. Gyerek volt gyerek helyett. Ahova csak lehetett, veletek tartott, de legalábbis minden nap kitüntetett figyelmet kapott, akár veletek lakott a lakásban, akár kint a kertben. Aztán érkezik egy tüneményes, csodás szagú jövevény, aki bár nagyon bájos, új, szokatlan hangokat hallat, és elrabolja a gazdik idejét és figyelmét. Sőt egy darabig még csak játszani sem lehet vele.
Mit tehetsz, ha továbbra is szeretnél értékes időt tölteni kedvenceddel és sokat kényeztetni őt? Elmesélem, hogy mi milyen stratégiát követtünk az első hetekben.
Kezdjük ott, hogy a várandósság utolsó hónapjaiban, amikor már nem mertem egymagam sétáltatni nagyra nőtt kutyusunkat, minden délután/este (illetve hétvégén reggel) hármasban indultunk útnak. Korábban Bruno reggel velem sétált, este a párommal. Az utolsó hetekben viszont a reggeli sétát játékra váltottuk; játékdobálás a kertben, trükkök gyakorlása stb. Meg mernék esküdni, hogy a vége felé már tudta, hogy áldott állapotban vagyok, sokkal türelmesebben játszott velem a kis szeleburdi.
Mielőtt a kórházból hazajöttünk, férjecském elhozott egy babaszagú pelust, és megszagoltatta Brunóval, hogy legyen egy első előtti kontaktus is, hátha eddig mégsem sejtette volna a 6. kutyaérzékével, hogy valami változni fog.
Mikor hazaértünk, egyből odavittük hozzá Pán Pétert a hordozóban. Elmondtuk, hogy ő a legújabb kis gazdája, és ezentúl mindig velünk lesz. Izgultam nagyon, hogy milyen lesz az első reakció. Tudni kell, hogy Bruno angol véreb. Az angol véreb pedig (a neve ellenére) a legjámborabb és a legjobb szaglású kutyafajta. (Nem azért véreb, mert harci kutya. Ő vadász kutya. Azért véreb, mert a vad vérnyomát követi.) Viszont eléggé nagy termetű, és bárkit (egy felnőttet is) képes elsodorni nagy örömében és buzgalmában. Hatalmas is volt az öröm, mikor megérkeztünk, mégis összehúzta magát, és nagy lendületű, de visszafogott farokcsóválással közelített felénk.
A legelső napokban szinte csak a párom gondoskodott róla, persze igyekeztem én is naponta, ha mást nem is, megvakargatni a füle tövét pár percig. Bruno a kertben lakik, tehát ha társaságot szeretnénk nyújtani neki, akkor bizony ki kell menni hozzá, és külön időt szánni rá. Kezdetben a kismamák azonban még nehezebben mozognak, és talán a babát is nehezebb letenniük. Én is így voltam ezzel, bár nagyon hiányzott a bundás. A lakásban élő kutyáknál talán könnyebb a helyzet ilyen szempontból. Ők mindig ott lehetnek a közelben. Nyomon követhetik percről percre az eseményeket, és talán kevésbé érzik magukat kirekesztve.
És később? A teljes cikket a Mamazsola blogon találod!
