Tévhit 4.: “A gyerekkoromnak semmi köze kettőnkhöz!”

Szerzőnk L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, hipnoterapeuta több évtizedes tapasztalattal rendelkezik pszichés és személyiségzavarok, családi és párkapcsolatok, valamint életvezetési problémák feltárása és kezelése terén. Számos helyen tanít, rendszeresen publikál, tart előadásokat, és neves napilapok szakértőjeként is tevékenykedik.

A harmonikus párkapcsolathoz vezető út első lépése az, hogy mindketten szembenézzünk a gyerekkorunkból hozott pozitív és negatív élményekkel, hatásokkal. Legtöbben elhatározzuk, hogy jobban fogjuk szeretni, nevelni gyermekeinket, mint ahogy szüleink tették, jobbá tesszük párkapcsolatunkat, mint nekik sikerült. Aztán észrevesszük, hogy mindent ugyanúgy vagy hasonlóan csinálunk, mint ők, gyakran ugyanazokkal a szavakkal, szófordulatokkal. Mindezt persze teljesen tudattalanul tesszük, sokáig magunk sem vesszük észre. Miközben azon dolgozunk, hogy szüleink negatív, általunk is elutasított tulajdonságait ne hordozzuk, társunktól tizenöt évnyi együttélés után megkapjuk: “tisztára olyan vagy, mint anyád/apád!” És lehet, hogy ez egy kicsit igaz is.

Tomi előző házasságából származó hétéves kislánya, Fanni a hétvégét édesapjával és annak új feleségével, Katival töltötte. Kati kedveskedni akart, így a találkozókra mindig vett három sütit, mindenkinek egyet. A kis Fanni általában jó étvággyal megevett kettőt, ami mindig óriási veszekedést robbantott ki. Kati dühöngött, milyen neveletlen a gyerek, ami a volt feleség (és Tomi) hibája. Tomi sem maradt adós, a legfájóbb pontján bántotta Katit, miszerint nem érthet a gyerekneveléshez: hiszen még gyereket sem tudott szülni…. A vita végén apa és lánya rendszerint elvonultak otthonról, összetartozásukat demonstrálva, magára hagyva Katit mérgével és csalódottságával.

Kati lehiggadva sem tudta megmagyarázni, miért nem visz haza négy sütit, ha tudja, hogy a kislány egyszerre kettőt eszik meg, miközben a veszekedésekből magányosan, megbántva kerül ki mindig. Vajon miért tett így, miért volt oly nehéz változtatnia?

Ami nélkül örök hiány marad a lelkünkben

Még ha tudatosan másként döntünk is, szüleink életmódjától nem tudjuk függetleníteni magunkat, hiszen nyomot hagynak személyiségünkön, befolyásolják jövőnket, párkapcsolatunkat és gyereknevelési szokásainkat. Gyermekként “reflektív kapcsolatokban” fejlődünk, vagyis fontos, hogy szüleink, a felnőttek hogyan reagálnak a kezdeményezéseinkre. A kapott figyelem, az elfogadás és a szeretet egy életre elülteti az érzést, hogy fontosak és szerethetők vagyunk, e nélkül viszont örök hiány marad a lelkünkben.

Ha szüleink csak teljesítményeinkért (óvodai szereplés, cipőfűzés, jó bizonyítvány) dicsértek minket, akkor úgy érezzük, szerethetőségünket jó állással, magas fizetéssel, maximális teljesítménnyel kell bizonyítanunk társunknak és magunknak is. Ha szüleink figyelméért versengenünk kellett testvéreinkkel, akkor párkapcsolatunkban is versengünk, a tudattalanul választott “versenytárs” lehet egy kolléga, egy barát vagy rokon, vagy Kati estében Fanni, az előző házasságból származó gyermek. Ha viszont szüleink majomszeretettel csüngtek rajtunk, túlzott imádatuk az önimádó, narcisztikus “karrier” felé indít el minket, ami szintén útját állja az egészséges párkapcsolatnak.

A régi, “jól bevált eszköz”, ami mára már ártalmas

Párkapcsolatunkban tehát rendszerint újraélünk olyan nem tudatos, korábban elfojtott érzelmi sérüléseket, amelyekhez párunknak nem sok köze van. Negatív élményeinkért azonban legtöbbször őt hibáztatjuk. Olyan eszközökkel kívánjuk kivívni szeretetét, elismerését, amik gyermekkorunkban jól beváltak. A hiszti, a dac, a sértődés, a “haragszom rád” gyermekként gyakran célravezető, felnőttként viszont már romboló, és csak elmérgesíti a helyzetet.

Önismeretének fejlődésével Kati is belátta, ha négy sütit vitt volna haza, nem tudta volna a gyereket és a volt feleséget hibáztatni, saját tökéletességét fitogtatni. Gyerekkorában szigorú apjának akart megfelelni, mindig tökéletes, szabálykövető, rendes lány volt, miközben húga hízelgésével, hisztijeivel vívta ki a szülők figyelmét. Ahogy most is, Kati gyermekként is gyakran egyedül maradt hatalmasra pumpált haragjával és bűntudatával. Zavarta, hogy Fanni tudja saját szükségleteit érvényesíteni, jól akarja érezni magát – ahogy annak idején Kati húga is –, ezzel szemben Kati mindig jót akart, jó akart lenni, azaz másoknak megfelelni.

Tominak is megvolt a maga története, szülei korán elváltak, és ő utálta az apai kapcsolattartásokat. Gyermekként megfogadta, ő soha nem válik el, hogy ne élje át ugyanazt a szorongást szeretett gyermeke. Rosszul viselte, hogy “hétvégi apuka”, bizonytalan volt férfi- és szülői szerepében is, ami sok feszültséget okozott a lelkében. Nehezen tudta kimutatni érzéseit, biztosítani Katit szeretetéről, mert nem látott szeretetteljes kapcsolati mintát, környezetében azt tanulta, hogy az érzések kimutatása férfiatlan, a gyengeség jele.

Ne felejtsük tehát: felnőttkorban igenis a gyermekként megélt érzelmek, tapasztalatok szerint viszonyulunk az emberekhez, a párunkhoz. A viselkedésünk rögzül, később pedig nehéz ezt jól bevált, de felnőttként ártó eszközökről lemondanunk.

Elismerés, felismerés, önismeret

Önismeretünk fejlődésével ezeket a korai tapasztalatokat, érzelmeket és megküzdéseket átírhatjuk magunkban. Abból vehetjük észre, hogy egy szituációban korábbi sérüléseink kattantak be, hogy aránytalanul heves érzelmeket (indulatokat, szorongásokat) vált ki belőlünk egy-egy dolog. Ilyenkor nemcsak az adott helyzetre válaszolunk, hanem addigi életünk valamennyi hasonló szituációjára. Akkor jutunk előbbre, ha ilyenkor a másik szidalmazása helyett megválaszoljuk magunknak a kérdéseket: “Mi bénított le? Mi dühített ennyire? Mi zavart? Mi fájt?”. Még mélyebbre vivő kérdésekkel (“Honnan ismerős ez a helyzet? Mikor, hol, kivel éreztem ugyanígy?”) pedig elérhetjük, és átdolgozhatjuk a mély, gyakran tudattalan gyermekkori tartalmakat, és felnőttként ugyan elismerjük szüleink hatását, már nem hivatkozunk a gyermekkorunkra, és nem hibáztathatjuk őket. Ők ugyanis csak azt adták tovább, amit adni tudtak, amit ők is tanultak, kaptak az előző generációktól.

Megakadt lemezjátszó

Szerencsés, ha a kapott örökségünket higgadtan szemléljük, hogy “ki tudjuk mazsolázni” belőle a jót, és ezt felhasználjuk mind gyermekeink, mind párkapcsolatunk, sőt akár az idős szüleinkkel való jó kapcsolat érdekében. Ez persze nem egyszerű: rengeteg önismereti munka szükséges hozzá. Társunktól ugyanis bármikor elköltözhetünk, önmagunktól soha, így változás hiányában – mint megakadt lemezjátszó – életünk végéig ismételhetjük rosszul rögzült mintáinkat, és követeljük társunktól a teljesíthetetlent, korai érzelmi hiányaink feltöltését.

Tévhit 1.: Létezik a nagy Ő, a Tökéletes Társ

Tévhit 2.: A szenvedély egy életen át tarthat

Tévhit 3.: Az elfogadás beletörődést jelent