Nehéz lesz, mert gyerekek
Soha nem gondoltam, hogy azért, mert valakinek gyereke van, többet ér, több joga van, máshogy kéne bánni vele, mint azzal, akinek nincs. Szóval már az elején szögezzük le: nem emiatt vagyok kiakadva, hogy a szomszédom egyszerűen utálja a gyerekeket. Persze ezt nyíltan soha nem vallaná be, tudja, milyen a “rendes gyerek”, hiszen ő is felnevelt egyet.
Az egész a beköltözésünkkor kezdődött: pakolás, hórukkemberek, és a többi… A kedves alattunk lakó másnap félvállról kiabált fel, hogy menjek ki. “Figyelj, itt ne rohangáljanak a gyerekek!” – ez volt az első mondat, amit váltottunk egymással a nagyjából hatvanöt éves asszonnyal. Biztos lehetett volna erre jobban reagálni, de én azt találtam mondani, gondolom, főleg a stílus miatt, hogy az nehéz lesz, mert hát gyerekek. “Akkor nagyon rosszban leszünk” – kaptam a választ. Ő pufogva el, én pufogva be. Aztán mikor lenyugodtam, arra gondoltam: ez mégsem állapot, most költöztünk be, nem lehet már az elején összeveszni a szomszédokkal.
Lábujjhegyen közlekedni
Kinyitottam hát az ajtót, lementem, és azt mondtam, kezdjük elölről. Bemutatkoztam, és próbáltam megnyugtatni, nyilván mindent megteszek, hogy a nyugalmát ne zavarjuk, nem engedem a gyerekeknek, hogy a szobában biciklizzenek, nem lehet rollerezni sem, de nem szeretném őket folyamatosan fegyelmezni, és azt sem várom el tőlük, hogy otthon lábujjhegyen közlekedjenek. Ő ezt érti, de este nyolc után már ne legyen semmi. És hát ő tudja, hogy ez nem nagy kérés, mert ő is felnevelt egy gyereket. Ebben maradtunk.
Nagyjából egy hét telt el, amikor szombat délután vendégek jöttek hozzánk. A két kislány és az én kettőm balettruhát húzott, és a szőnyegen táncoltak. Irdatlan dörömbölés az ajtón. “Figyeljé’, csináljá’ már valamit a gyerekekkel, baszd meg, mert különben nem állok jót magamér” – hangzott annak a fiúnak a szájából, akit a szomszédom felnevelt. Én tényleg köpni-nyelni nem tudtam, becsuktam az ajtót. A balettruhák lekerültek, és társasozni kezdtek a lányok.
Nem varroda, nem cselló
De azóta valami megváltozott. Azon kapom magam, örülök, hogy ezt a lakást csak béreljük. Viszont félek a szeptembertől, amikor a gyerekek újra sokkal többet lesznek otthon, jön a rossz idő. Tudom, nonszensz, hogy bizony rendeltetésszerűen használjuk a lakást, nem varrodát üzemeltetünk, nem csellózom éjjel, és nem szervezünk hajnalig tartó bulikat. Tudom, hogy nekem van igazam, de egyszerűen tehetetlen vagyok.
Az együttélésnek vannak alapvető szabályai. Társasházban lakunk, értem én, a név mit takar. De nem szeretnék otthon parázni, és nem akarom, hogy a szomszédom felmászkáljon, ha úgy tartja kedve, és rettenetes stílusban oktasson ki. Főleg ne a gyerekek előtt. Mert ha ők nincsenek otthon, én is keményebb vagyok. De jó lenne ezt a kört megszakítani, és nem utálkozni a végtelenségig.
