Család

“Soha nem tudtunk igazi apa–lánya kapcsolatot kialakítani”

Az édesapám jó ember, ezt már az elején le kell szögeznem. Óriási teherbírása van, szorgalmas, precíz, maximalista, és tud szeretni is – tud, csak nem úgy, ahogy azt én szerettem volna, s szeretném a mai napig.

Ott volt a gyerekkoromban, de mégsem. Ott volt a lázadó tinédzser éveimben, de mégsem. És most itt van a mindennapjaimban, de mégsem. Nem tudom, hol rontottuk el, hogy hol mentünk el ennyire egymás mellett – egyszerűen nem tudom megmondani. Azt tudom, hogy ő – ha az érzelmi dolgokat tekintve nem is – anyagi téren mindig, mindent megadott nekem és a bátyámnak. Félreértés ne essék: nem voltam egy elkényeztetett csitri, aki csak csettintett egyet, vagy szépen nézett, és megkapta, amit akart, ez az esetemben inkább azt jelentette, hogy nem szenvedtem hiányt semmiből… egyetlen dolgot kivéve. 

Aki ismer, az tudja, hogy nekem egy sikeres vizsga után nem elég egy “ügyes voltál”, ahogy egy “gratulálok” sem, ha megkaptam a hőn áhított állást. Az én lelkemet ápolgatni kell (nem az egómat növelni, a lelkemet ápolni!), mert ha egy pillanatig is azt érzem, hogy nem elég jó az, amit csinálok, összeomlok. Tőle sohasem kaptam megerősítést. Titkon biztosan büszke volt rám, de nem tudta (vagy csak nem akarta?) kimutatni az érzéseit, ennek viszont az lett az eredménye, hogy észrevétlenül belém kódolódott, hogy biztosan nem felelek meg az elvárásainak. Miközben ezeket a sorokat írom, könnyek szöknek a szemembe, pedig nem vagyok egy érzelgős lány, nő… lehet, csak az allergia teszi.

“Az átkozott vállalkozósdi, az tett tönkre mindent”

Rapszodikus kapcsolat a miénk, annyiszor, de annyiszor voltunk a lejtő alján, hogy ha onnan csak egy fokkal is feljebb léptünk, úgy éreztem, hogy a csúcson vagyunk. Tizennyolc évig éltünk egy házban, a munkája miatt jóformán csak késő este találkoztunk (amikor én már majdnem aludtam), akkor pedig érthető módon nem arról váltottunk szót, hogy mégis kit hogyan érint, hogy a szomszéd nénit többet látjuk.

“Az átkozott vállalkozósdi, az tett tönkre mindent” – mondta apa, nem sokkal azután, hogy megszáradt a pecsét a válási papíron. Szerintem meg nem. Sok mindenkit lehetne hibáztatni, kiabálhatnánk kígyót-békát a másikra, de a legtisztább, ha azt mondom: ezt mi magunk együttesen tettük tönkre. Teljesen mindegy, hogy kinek-mekkora része volt benne, mert ez már így van – nem visszafordítható, ahogy az sem, ahova mi ketten, apa és lánya jutottunk.

Rendszeresen beszélünk (hetente egyszer körülbelül), de nem mély dolgokról csevegünk, csak a felszínt kapargatjuk. Ő most boldog, mert – sok randi és még több “majdnem szerelem” után – végre úgy tűnik, hogy megtalálta azt a nőt, akinek normális társa tud lenni egy kapcsolatban, és aki – ezt ő mondja, nem én – elviseli a kibírhatatlan természetét. Na, nem mintha édesanyám nem ezt csinálta volna éveken keresztül. Az új szerelem két új családtagot (gyermeket) is hozott magával, apa pedig egyáltalán nem érzi tehernek, hogy két 10-13 közötti gyermekről kell gondoskodnia. Közös programokat csinálnak, kirándulnak, szórakoznak, aminek – Isten látja lelkemet – őszintén örülök, ugyanakkor ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy nekünk ez vajon miért nem jött össze soha? Miért kellett mindig – igen, még a nyaralásokon is – rohanni, miért nem szakítottunk elég időt egymásra, és miért nem tudtunk soha igazi apa–lánya kapcsolatot kialakítani? Miért csak most érzem azoknak az elmulasztott dolgoknak a súlyát, amik évekkel ezelőtt történtek? És a legfontosabb: ő vajon miért nem érzi ezt még mindig?

Irigy, mert én is szerettem volna, ha ott lett volna velem az egész gyerekkoromban

Egyedül az utóbbira tudom a választ: az új felállás, hogy mindenkinek megfeleljen, hogy mindenhol helytálljon, valamint a rengeteg munka teljesen leköti az idejét, s nem marad szabad perce ilyen dolgokon gondolkodni. Ami van, azt a családjával tölti, s ez így is van rendjén. Irigy vagyok. Irigy, mert én is szerettem volna, ha ott lett volna velem az egész gyerekkoromban – most mennyi mindent tudnék mesélni azokról az időkről! Így viszont csak egy dolgot tudok biztosan mondani, azt, hogy végig ott volt velem, de közben mégsem. Édesapám jó ember: óriási teherbírású, szorgalmas, precíz, maximalista, és tud szeretni is – másokat, úgy, ahogy én szerettem volna, és szeretném a mai napig.

Apa, szeretlek, és hálás vagyok neked mindenért, amit kaptam, s remélem, hogy – mivel ez idáig ez kimaradt – ez lesz az első írásom, amit elolvasol. Mert, ezt nem sztárokról meg más emberekről írtam, hanem rólad, rólam, magunkról. Őszintén.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése