A szüleim azzal riogatnak, hogy ha öregek lesznek, beköltöznek egy idősotthonba, hogy ne legyenek a nővéremnek és nekem a terhemre. Józanul mondják, ez számomra mégis riasztóan hangzik – a jövőről mit sem tudva, naivan és bizakodón azt remélem, hogy nem így lesz. Hogy együtt leszünk, valahogy majd megoldjuk.
Tudom, miért mondják. Már akkor téma volt, amikor nagymamám nem volt ilyen állapotban. Agyérszűkülete miatt nem mindig beszámítható: miután maga diagnosztizálja magát, ellenőrizetlenül szedi a gyógyszereket, nem eszik rendesen, nem iszik, és mivel nem beszél senkivel a házban (nem jó természet, sajnos mindenkivel könnyen összevész), ha nem hívjuk, nem látogatjuk, senki nem néz rá.
Édesapám és az öccse meccselnek, és apám vesztésre áll.
Ő most a család fekete báránya, mert azt mondja, nagyanyámnak jobb lenne egy otthonban. Bár már nyugdíjas, dolgozik, nem tud rá vigyázni, és őszintén – nem is szeretne. És igazából az öccse sem, aki az év nagy részét külföldön tölti. Tartsanak lelketlennek, de szerintem a gyereknek nem kötelessége fizikailag ápolni a szülőjét.
Aki megteszi, azt csodálom, mert óriási vállalás. Aki nem, azt megértem: nem véletlenül külön szakma az ápolóé, de legalább is olyan pszichés vértezet, erő, kitartás kell hozzá, amely még az erős gyerek-szülő kapcsolatot is próbára teszi. A fizikai aspektusról nem is beszélve: aki takarított már önmagáról nem tudó, demens beteg után, aki azt sem tudja, mit hová csinál, az tudja csak, milyen problémákkal küzdenek sokan. Belegondoltam, és ha ne adj’ isten, nekem kellene ápolnom, mosdatnom bármelyik szülőmet, nem tudnám. Ettől nem hiszem, hogy kevésbé szeretném őket.
Egyik éber pillanatában, amikor jól érezte magát, nagymamám elment apával megnézni egy otthont, és rábólintott. Látta, hogy nem rabokat tartanak ott éhen, láncon, van orvosi és nővéri felügyelet, társaság, kisszoba, kert. Ha akar, a szobájában marad, úgyis inkább magának való.
Majd a nagybátyám azt mondta, szó sem lehet róla, maradjon a családban. És elutazott fél évre Katarba.
Ezek után akárhányszor látja apát, nagymama azt vágja a fejéhez, hogy nem szereti, ezért akar megszabadulni tőle. Apám azzal nyugtatja magát, hogy nincs mindig magánál, persze, hogy tudja, hogy szereti – és közben mérhetetlenül fáj neki.
Elfogult vagyok – bár az idősek otthona gondolatától a hideg is kiráz (akármilyen szépek, modernek is lehetnek) –, édesapám pártján állok. Én nem tudnám ápolni a nagyit, és pénzem sincs, hogy megfizessem a házi ápolót, semmi jogom beleszólni. Támogatom, de nem hiszem, hogy ez jó megoldás. Nem mintha lenne jó megoldás. Ez egy racionális, gyakorlati kérdés, amit az érzelmek döntenek el – és itt az egész megbicsaklik, senki nem lehet nyertes.
Nagyi sajnos nem érti, hogy mi nem tudunk neki segíteni. Nem nem akarunk, hanem ez meghaladja az erőnket. Látogatjuk, beszélgetünk vele, de nem állhatunk mellette napi huszonnégy órában.
Mi sem így képzeltük, hogy leépül, hogy az, akit ismerünk, szeretünk, az a testből lassan elköltözik. Hogy amikor a mobilon megjelenik a száma, apa gyomra görcsbe rándul: vajon mi történt vele? Most szociális gondozó jár ki hozzá kétnaponta, és várólistán van, hogy segélyhívót kaphasson.
Nem tudok nem gondolni arra, mi lenne, ha én lennék ilyen helyzetben: ha a szüleimről kellene dönteni, és ha rólam döntenének. Ijesztő, milyen kiszolgáltatott az ember, ha elveszíti szellemi és fizikai képességeinek teljét, ha nincs meg az az anyagi háttér, aminek köszönhetően otthon töltheti élete utolsó éveit. Gondoskodnom kell a szüleimről, cserébe azért, hogy felneveltek, vagy élhetem a saját életemet, lelkiismeret-furdalás nélkül?
Nincsenek meg a válaszok, csak a csendes háború folyik. A szeretet nevében.
