“Ha van saját lakásod, az jó, ha nem, sajnálnak” – olvasható a Pénzügyi Szemle Online blogban. És vajon nem így van? Sok nemzet lakóival ellentétben mi bizony ragaszkodunk a saját ingatlanhoz, és mondhatják nekünk, hogy “de ezzel nem teremtünk munkahelyet”, hogy “leköti a tőkénket”, hogy “kockázatos”, ez akkor is így van. Ha kell, hitelt is felveszünk (és sokszor bizony kell), néha összejön az egész színtiszta önerőből. Másoknak a szülei vásárolnak lakást. Ha pedig egyik sem, marad az albérlet. Önálló felnőtt lét ide-oda, ez ügyben még mindig sok függ a felmenőktől.
“A tehetősebb réteg egyre inkább igyekszik már akár a gyerek egyetemi évei kezdetén megvenni a fiatal első lakását, mert úgy gondolkoznak, hogy az ár egy része visszajön, ha egy vagy két szobát kiadnak ismerősöknek, csoporttársaknak – magyarázza Ditróy Gergely, az Otthontérkép vezető elemzője. – A többségnek azonban valós problémát jelent saját lakáshoz jutni. A fiatalok első lakásvásárlásához a nagyszülők ingatlanának eladása nem mindig megoldás. Sok ugyanis köztük a vidéki tulajdon, és ezek egy részét nehezen és a nagyvárosi, fővárosi ingatlanárakhoz képest csak igen alacsony áron lehet értékesíteni. A mai fiatalok vagy elmennek külföldre, vagy előbb-utóbb megpróbálnak itthon, önerőből és hitellel ingatlanhoz jutni. Utóbbitól rengetegen tartanak, pedig ma sokkal jobb feltételekkel lehet összehozni, mint bármikor korábban. Az ingatlanárak lezuhantak, a fizetések közben megtartották a reálértéküket, a bankok feltételei is kedvezőbbek.”
Az én ismerőseim többsége a szüleitől kapta élete első lakását. De van olyan barátnőm, aki nyelvtanár létére jelenleg Bécsben mosogat, mert itthon nem tudta albérletben eltartani a kisfiát. Tegyük fel, hogy a szüleink megtehetik, hogy nekünk ajándékozzák egy lakás árát, például azért, mert örököltek egy ingatlant a nagyszüleinktől. Vajon elvárható tőlük, hogy ezt meg is lépjék? “Jár-e” automatikusan a szülői segítség? Valaki szerint a “rendes” szülőnek kutyakötelessége beszállni a lakásvásárlásba, mások szerint az ő élete ugyanannyit ér, mint a gyerekéé, miért kellene a maga által keresett pénzt valaki másnak adnia?
Adni, nem adni
Egyik nyugdíjas, értelmiségi ismerősöm úgy döntött, hogy örökségének nagyobbik részét egyenlően szétosztja két gyereke között, miközben nyugdíja a legvisszafogottabb költekezés mellett sem fedezi a havi kiadásait. “Sokat gondolkoztam, mi az a döntés, ami mind a gyerekeimnek, mind nekem a lehető legjobb lesz – magyarázza Éva. – Megtehettem volna, hogy megtartom, majd kiadom a szüleim belvárosi lakását, de képtelen lettem volna végignézni, ahogy a gyerekeim küszködnek, márpedig egyik sem választott túl jövedelmező foglalkozást.”
Egy közeli barátom édesanyja ennek a mentalitásnak épp az ellenkezőjét vallja. Budai négyszobás lakását nem is adja el, hiába lakik egyedül benne. A téma rendszeresen előkerül a családi ebédeken, már csak anyagi okok miatt is. Mindkét fiú ugyanis hitelre tudott csak lakást vásárolni. Az édesanyjuk a kérdésre (“Miért nem adod már el a lakást, anya?”) mindig ugyanazt válaszolja. “Több mint negyven éve élek itt, ti is ide születtetek, megszoktam itt mindent. Ismerem a szomszédokat, a házat, a környéket. Úgyis a tietek lesz minden, ha én már nem leszek!”
Ki örököljön először?
A legtöbben bizonyosan nem tudnak több millió forintot spórolni a gyerekük felnőttkorára, sokszor tehát tényleg csak az jelenthet megoldást, ha eladják az időközben elhunyt nagyszülők ingatlanát és – az örökösödési sorrendet átugorva – a lakást, vagy annak az árát azonnal az unoka kapja meg. A motivációt talán nem kell túlmagyarázni. Ha a gyereknek önerejéből esélye sincs arra, hogy belátható időn belül saját fedél legyen a feje felett, a szülő (ha tudja) megoldja, a többség már csak ilyen. Ám ha a szülő odaadja, vagy szétosztja a gyerekei közt az egész – kvázi saját – örökségét, könnyen úgy járhat, mint Éva, aki önzetlensége miatt elveszítette időskori anyagi biztonságát. Ha viszont valaki nem ezt teszi, meg kell küzdenie a lelkiismeretével és sokszor bizony a gyerekei értetlenségével is.
Az első szülött joga?
Ahol több gyerek van, ott a kérdés az első szülött “jogai” miatt még bonyolultabbá válhat. A legtöbb családban talán ez nem szempont, de azért vannak történetek, amik ennek az ellenkezőjét bizonyítják. “Annak ellenére, hogy nálunk az én nevemre került az egyik nagyszülőnk lakása, sok mindent eddig nem tudtam vele kezdeni, mert a nagypapa (szerencsére) még jó egészségnek örvend – meséli egyik volt munkatársam. – Azóta, hogy (papíron) én vagyok a tulajdonos, felszabadult egy másik ingatlan a családban, amit viszont már a húgom kapott meg, mivel nekem (elvileg) meg volt oldva a lakáskérdésem. A gyakorlatban tehát mi a férjemmel a mai napig albérletben élünk, míg az öcsém beköltözött az üresbe. Nem sajnálom tőle, de az lett volna az igazságos, hogy ha már segítenek a szüleink, mindent elfeleznek köztünk.”
Ráíratni vagy sem?
“Én nagyon rossz ötletnek tartom, ha egy nagyszülő az unokákra íratja a lakását – olvasható az egyik fórumon. A gyerek szép lassan a sajátjának érzi az ingatlant, holott semmit nem tett érte, és könnyen előfordulhat, hogy hiába jó a kapcsolat, türelmetlenül várni fogja, hogy végre be is költözhessen. Teljesen felesleges feszültségforrás!”
| “Tapasztalataink szerint a mai nyugdíjas korosztály tagjai nagyon ragaszkodnak a tulajdonjogukhoz, még akkor is, ha a haszonélvezet kellő biztonságot jelentene – mondja dr. Neszmélyi Emil öröklési ügyekre szakosodott ügyvéd. Pedig az ajándékozás erre lehetőséget adna, a nagyszülői haszonélvezet fenntartása mellett. Ha mégis élnek ezzel a jogi lehetőséggel, az később, a nagyszülők halála után bonyolult jogi helyzetet és ezért komoly családi konfliktusokat eredményezhet a kötelesrész miatt. Ma inkább az a jellemző, hogy amikor a nagyszülők meghalnak, a szülők hagyatéki eljárásban lemondanak az ingatlanörökségükről a gyerekük részére. Hacsak a gyerekek nem állnak jobban anyagilag, mint ők.” |
