Elsőként legalábbis ez a jellemző reakció, minden júniusban nálam is eljött a menetrendszerű kétségbeesés, hogy most akkor mi lesz augusztus végéig? Nagyszülők nincsenek, legalábbis olyanok nincsenek, akik tudnának vigyázni a gyerekekre, így a nagy kérdőjel azóta villog minden nyár elején, mióta intézményesítve lettek a leszármazottaim.
Még az oviban könnyebben elvoltunk, hiszen ott rövidebb a nyári szünet, bár tény, hogy táborba olyan kicsiként még nem tudtam elküldeni őket. Nem mintha most tudnám. Mert az első gondolat mindig az, hogy mennek majd táborról táborra. Aztán koppanok a valóság talaján, mert meglátom a a táborok árait. Két gyerekre alsó hangon 20 ezer forint egy hét, és akkor az még olcsó. Szorozzuk fel mondjuk 10 héttel, az 200 ezer. És akkor még nem is abba a táborba mentek, amit kinéztek maguknak. Mert az, aminek örülnének, mind 40 ezernél kezdődik. Van rá pénz? Vannak biztosan, akiknek van, én nem tartozom sajnos közéjük. A másik lehetőség, hogy menjenek a napközis táborba. Abba a kerületi napközis táborba, aminek a jelentkezési lapját úgy adta át a tanító néni, hogy ha lehet, messzire kerüljük el, mert jót még nem hallott róla. Hívjuk tehát kapufának ezt a megoldást is, legalábbis nyilván a legutolsók között vettem ezek után számításba ezt a lehetőséget.
A nem reprezentatív közvélemény-kutatásom alapján, amit a környékbeli és ismerős anyukák között készítettem, az az eredmény jött ki, hogy jobb híján bébiszittert fogadtak csemetéik mellé. Mert ugyan ez sem olcsó megoldás, de legalább lehet egyezkedni, a hosszú táv és az állandó felügyelet miatt kicsit alkudni. A beszámolók szerint ezt megúszták heti 10-15 ezer forintból két gyerekre. Valószínűleg én is ezt választottam volna, ha nem vagyok olyan elképesztően szerencsés, hogy itthonról tudok dolgozni. Bár azért hozzátenném, ez sem leányálom vagy sétagalopp.
Hogy néz ki az itthonról dolgozás egy 8 és egy 10 éves gyerek mellől? Leginkább a káosz szóval tudnám jellemezni. Pedig ők már nagyok, javarészt önellátóak, és elég jól el is tudják magukat foglalni. És még így is nehézséget okozott nekik is és nekem is az, hogy minden feladatom kész legyen, amit aznapra kijelöltem. Az első, ami mindenképp különbözik az irodai környezettől, hogy be kell iktatni az ebédfőzést a napirendbe. Ha egyedül lennék, akkor ezt simán kihagynám, de nekik főtt étel márpedig kell napközben. Így mondhatjuk azt finoman, hogy a legegyszerűbb és nem túl egészséges ebédeket sikerült prezentálni, de legalább nem voltak éhesek. Arról nem is beszélve, hogy ha már itthon vagyok, akkor a házimunkát sem bírom halogatni, csak kimosom a ruhát, csak elmosogatok, csak telik az idő.
A következő problémakör az unalom volt. Mi mást is tehetnének a gyerekek, amikor anya hátát nézik a számítógép előtt ülve, mint látványos unatkozásba kezdenek? Természetesen tévézni akarnak, mese legyen mese hátán, ami egy ideig még rendben is van, ám előbb-utóbb – nálam ez két óra – fellázad egy anyában az anya, aki nem szereti, ha folyton a tévére merednek a csemetéi vizenyős szemekkel. És ekkor kezdődik a nagy harc.
Ugyanis amikor lejár a meseidő, akkor kezdenek el egymással játszani. A nap további része úgy telt, hogy tíz percet játszottak, addig én dolgoztam, majd összevesztek, ekkor már nem dolgoztam, hanem megmentettem valamelyikük életét a verekedésben, újra játszottak, újra dolgoztam. Megtanultam extra gyorsan végigvinni a gondolataimat, hirtelen leírni, amit akarok. Újítottam a munkamenetemen, létfontosságúvá váltak például a jegyzetek, már mindenhol a környezetemben gondolatfoszlányokat irkáltam. Mert mire újra visszakerültem a gép elé a két gyerek szétválasztása után, akkorra már elfelejtettem mindent, ami addig az eszemben volt. Rájöttem, hogy ezt az egészet úgy kell felfognom, mint jellemfejlődési lehetőséget, időgazdálkodásból például biztos, hogy vérprofi leszek, mire eljön az iskola, ahogy a halogatást is egy életre elfelejtem. Azt szerintem mondanom sem kell, hogy bár nagyon szeretek a gyerekeimmel lenni, azért ezek után már bekarikáztam pirossal a szeptember elsejét.
