A mostani terhességem nehezebbnek bizonyul, mint az első, ám ez nagyon is érthető. Két magzat gyarapodik bennem, és Hetti éveinek száma is kettő. De szerintem az átlagnál jobban viselem. Ugyan sokkal többet aggódom most, mint az első babavárásnál, de talán az én esetemben ez normális. Egy magzatot is félt az anya, nemhogy kettőt.
Nincs két ugyanolyan áldott állapot. Van viszont helyette áldatlan. Hettinél még csak egy röpke rosszullétem sem volt, az elején kicsit aluszékony voltam, de azt leszámítva kicsattantam a boldogságtól, az egészségtől és az energiától. A boldogság most sem marad el, de a nagy öröm kezét megfogta két hét émelygés, hányinger, két hét aludni akarás, erőtlenség, étvágytalanság és egy csöppnyi túlérzékenység. Ekkor még nem tudtuk, hogy dupla magzatka nevelkedik bennem, csupán a terhesség tényének örültünk határtalanul. Gyanús volt ugyan, hogy mindent “nagyon érzek”, és valahol az anyai szívem legmélyén éreztem azt az édes többes számot. Még így is szerencsésnek mondhatom magam, mert csak 10-14 nap jutott nekem a rosszból, s utána mintha elvágták volna. Megszűntek a kezdeti nehézségek, és csupa kedvesség maradt utánuk.
Persze Hetti a gyengébb napokon is nagy segítségemre volt: aszfaltkrétával telerajzolta a vadonatúj ülőgarnitúrát, ceruzával pöttyöket vésett a kétnapos étkezőasztalba, bekente magát a feje búbjától a köldökéig az alapozómmal, próbálta kifesteni a szemét a szemceruzámmal, majd amikor ez nem ment, kipingálta a mosdókagylót és környékét. Megette (vagy fogalmam sincs hova tüntette) a kedvenc rúzsom, testápolóval gondosan átmasszírozta Bingó egész testét, fél kiló kenyérrel táplálta akváriumunk négy piciny halát, kipakolta és fel is próbálta szinte az összes “kopogós” cipőm, gondolom az alattunk lakó legnagyobb örömére. Tette mindezt néhány óra leforgása alatt. Hiába, Hetti nincs hozzászokva a négy falhoz, de mindent egybevetve örülök, hogy nem unatkozott, amíg én az életemért küzdöttem az ágyon fetrengve. De jött egy pont, amikor elegem lett a szenvedésből, fogtam a már meglévő lányom, és lekecmeregtem vele a játszótérre. Ugrált a boldogságtól, hogy végre nem arra akarom rávenni, hogy hozza az ágyba a nyolcvanhatodik mesekönyvét, hogy aztán hetvenkettedszerre is elolvassam a Farkas és a hét kecskegidát. Ég veled, első trimeszter!
A hasam korán nőni kezdett. Öthetes terhes voltam, amikor már alig-alig jött rám valami. Nyolchetes korunkban kaptuk az első félszeg kérdéseket, a tizenkettedik héten pedig már le sem tudtam volna tagadni, hogy gyarapodik a család. Sőt büszkén újságoltam, hogy bizony egyszerre ketten érkeznek közénk. Hát mi ez, ha nem jó hír? Nos van, akinek nem az. Maholnap átlépjük az ötödik hónap küszöbét, s ez alatt az idő alatt oly sok negatív hozzászólást voltam kénytelen meghallgatni, hogy az valami szörnyű. Most is, mint mindig, magamból indultam ki: ha valaki boldogan elújságolja, hogy ikrekkel várandós, vele együtt örülök. Mi mást kéne tennem, ha két élettel lesz gazdagabb ez a világ? Tisztelet a kivételnek, s nekik nagyon köszönöm, de én eleinte viccesnek vélt, rosszindulatú megjegyzésekkel találkoztam, majd jöttek a kissé sajnálkozó, leheletnyit szánakozó kérdések, mondatok:
“Akkor most még nagyobb lakásba fogtok költözni? Szerintem azonnal vegyetek egy buszt, különben egy tapodtat sem tudtok mozdulni ennyien! Úristen, hogy fogjátok bírni?…”
A teljes cikket a Lehorell blogon találod!
