Az elmúlt hetek tankönyvbotrányait sokan, sokszor megírták, köztük mi is. A kérdésnek van egy aspektusa, ami szülőként nekem komoly fejtörést okoz: Mit mondjak a gyereknek, ha valamelyik vérlázító hülyeséget számon kérik rajta az iskolában? Mi legyen a “stratégia” arra vonatkozóan, amikor például a családot kell definiálnia (ami ugye csak házasságban vagy szülő-gyermek kapcsolatban értelmezhető az alkotmány szerint).
Először arra jutottam, hogy megnézem a lányom tankönyveit, és azokról az elvekről, gondolatokról, amelyek ellentétesek a mi értékrendünkkel, elbeszélgetünk. Így például arról is, hogyan növelheti az előítéleteinket a nyolcadikos történelemkönyv feladata, négy “szép” sztereotip illusztrációjával. (Hogyan néz ki egy vidéki szavazó?) Vagy a hatodikos természetismeret-tankönyv, ami azt sugallja: a matematika nem lányoknak való. Utána pedig bátran arra biztatom majd a gyereket, hogy mondja csak el nyugodtan, hogy – a tankönyvekben megfogalmazottakkal ellentétben – ő mit gondol erről vagy arról a kérdésről. Vagy hogy mit gondolunk mi, mint család, ha neki könnyebb ránk hivatkoznia.
De utána eszembe jutott, hogy a lányom a maga tíz évével a szíve mélyén egyelőre megengedhetetlennek tartja, hogy bármiben ellentmondjon a tanárának (bár otthon nagyon nagy a szája). És őszintén szólva itt elakadtam. Hiszen elvárhatom-e a gyerekemtől, hogy konfrontálódjon a tanáraival csak azért, mert a jelenlegi rendszerben nem elég, hogy vállalhatatlan dolgokkal vannak tele a tankönyvek, de még csak nem is lehet szabadon választani, hiszen minden tantárgyhoz csak egy van? Pszichológus barátnőm szerint nem várhatom el, és én hajlok rá, hogy igazat adjak neki ebben. Szerinte konfrontálódni a tanárral a szülőknek kell, nem pedig a gyerekeknek. Rendben, de ez esetben nem csak két rossz megoldás közül választhatok? Hiszen vagy megvédem őt a konfliktusoktól, vagy álszentnek nevelem.
Részletek egy 7. osztályos irodalomkönyvből (Forrás: atlatszo.hu)
Verziók – rossz és rosszabb
Nézzük a konkrét megoldásokat! Ha a gyerek követi ezt a szülői jó tanácsot:
“Ne mondj semmi olyat, amivel nem értesz egyet. Nyugodtan indokold meg azzal, hogy mi ezt máshogy gondoljuk, ha kell, vitatkozz, érvelj! Az sem baj, ha egyest kapsz, tényleg!”
Mi fog történni vajon ebben a helyzetben? A középiskolás korosztály már inkább öntudatos, de egy 10–14 éves iskolás vajon szívesen vitatkozik a tanáraival?
Egy szelídebb verzió:
“Szerintem csináld azt, hogy ha írásban teszik fel ezt a kérdést, egyszerűen kihagyod rá a választ. Szóban már nehezebb az ügy… reméljük, hogy írásbeli teszt lesz. Ha mégis rákérdeznek, zárd le a témát azzal, hogy mi ezekről sokat szoktunk otthon beszélgetni, és mást gondolunk, mint a tankönyv írója.”
Végül ez:
“Figyelj, mindegy, hogy mit mondasz, a lényeg úgyis az, hogy mit gondolsz. Tanuld meg nyugodtan azt, ami a könyvben van, legalább jó jegyet kapsz, és nincs vita.” Nos, ez az a verzió, amelyik szóba sem jöhet nálunk.
Másik iskola? Másik világnézet?
Az első és második között, bevallom, hezitálok. Mert egyfelől semmit nem szeretnék jobban, mint egy gondolkodó, mások véleményét nem automatikusan elfogadó, saját véleményét felvállaló, bátor felnőttet nevelni a kislányomból. Másrészt viszont nem szeretném, ha attól szorongana, hogy jaj, mikor kell ezekkel a necces gondolatokkal szembeszállnia.
Ha annyira nem tetszik a rendszer, persze kivehetem az állami fenntartású iskolából, és beadhatom valamelyik alternatív intézménybe (komolyan játszom a gondolattal), esetleg lázadozhatok szülőként én is, szervezhetek tüntetést, vagy követelhetem az iskolától, hogy lehetőség szerint a vitatott részeket hagyják ki a tanításból.
Addig is, amíg nem döntöm el a kérdést, igyekszem bízni a tanárokban. Abban, hogy ha már azt nem is dönthetik el, hogy milyen tankönyvekből tanítsanak, az értékrendjük legalább a helyén van. Vagy ha mégsem, akkor hajlandóak elfogadni, hogy egyes családok markánsan más álláspontot képviselnek egy sor dologban. Ha pedig ez sem teljesül, hát majd bemegyek, és (hallgatva a pszichológus barátnőm tanácsaira) megpróbálom kiharcolni, hogy elfogadják: mi (beleértve a gyereket is) bizonyos kérdésekről teljesen mást gondolunk, mint ami le van írva. Remélem, hogy nem kapunk majd érte egyest.
