Ahogy kedd este tekertem hazafelé, a levegőben érezni lehetett a netadó elleni tüntetés lelkes izgalmát. Emberek csoportban, párban, biciklin és magányosan, gyalogszerrel siettek a József nádor tér felé, és mielőtt sodródtam volna én is velük, beugrottam egy sarki közértbe, hogy megvegyem a másnapi ebéd komponenseit.
Lekapkodtam a polcról a rakott krumplihoz valókat, és már siettem is a pénztárhoz. Úgy öten-hatan álltunk sorba. Előttem egy rappernek öltözött tizennyolc körüli suhanc ácsorgott: haja hibátlan precizitással beszárítva, ruháit a legutolsó divat szerint válogatta össze, parfümje pedig belengte az egész teret. Miközben az okostelefonja képernyőjét dörzsölte, egy energiaitalt és sós földimogyorót rakott a futószalagra. Előtte egy ötvenes diplomataféle toporgott, akinek szemmel láthatóan nagyon kellett sietnie “valahova”, diszkréten, de óriás kínok között billegett egyik lábáról a másikra.
Előtte egy idős nénike került sorra, lassú mozdulatai idegesítően csavarták a mögötte álló öltönyös idegeit, ő csak egy nyavalyás bort akart volna kifizetni, a néni kosarában azonban több egység sorakozott. Fél kiló kenyér, egy csomag négydarabos vécépapír, a legolcsóbbféle; egy alma, egy paradicsom, kevéske felvágott, vaj, macisajt, egy sportszelet – és a pazar luxus megkoronázásaként egy óriás hófehér csiperkegomba is felkerült a fekete szalagra.
A pénztárosnő követhetetlen gyorsasággal vitte be a gépbe a tételeket, és ahogy bemondta a végösszeget, a néni összerezzent. Riadtan a pénztárosra nézett, kezei között a csatos pénztárca megremegett, és elkezdte kipakolni pénztárcája tartalmát. Előkerült egy ötszázas és sok-sok apró. Görbe ujjaival, egyesével szedegette ki a tízforintosokat, a húszasokat, és hangos számolásba kezdett: “Hetvenöt meg húsz az kilencvenöt, meg öt az száz…”
A jelenet hatására mintha megállt volna egy pillanatra a film, mindenki elcsendesült. A néni egy színdarab főszereplőjévé vált, mindenki őt nézte, az eddig láthatatlan részletekre nagyító került. Szomorúan ordítottak óriás kabátján a foltozott részek, a piros cérnával stoppolt nejlonharisnya, a hiányzó gombok, a drótozott fonott kosár, a régi szemüveg, a kopott cipő. Látszott – de lehet, hogy csak beleképzeltem –, nem volt ez mindig így. Szép ráncai, rendezett haja és a kopottság ellenére belőle áradó tisztaság valahogy sejtette, nem lehetett mindig ennyire megalázóan szűkös a keret.
Aztán a pénztáros hangja megtörte a némaságot, óvó nénisen elkezdte számolni a pénzt, és végül kibökte: “Nénike, sajnos 345 forinttal kevesebb van itt!” Ő szomorúan nézett fel vastag szemüvege mögül, motyogott valamit, hogy rosszul számolt, nagyon rosszul érzi most magát, és már adni akarta vissza a csiperkegombát és sajtot, amikor az előttem álló hiphopgyerek egyszer csak felkiáltott, hogy majd ő kifizeti. “Nem para, tényleg!” – fűzte hozzá. Óriás méretű kosarascipőjében vagányan előrearaszolt és kabátja zsebéből kivette szegecses pénztárcáját.
A nénike döbbent tekintettel nézte furcsa külsejű megmentőjét, csak annyit bírt mondani, hogy “De hát fiatalember! De de de…” A fiút nem lehetett kizökkenteni a szerepből, egy hanyag kézmozdulattal leintette a nénit, hogy nyugi, és a pénztárossal új alapokra kívánta helyezni a tárgyalást, végül kifizette az egészet.
Tátva maradt a szám a jelenttől, ahogy a közönség többi tagja is hitetlenkedett, akiknek nemhogy a reakcióidejük nem volt ilyen tökéletes, de eszükbe sem jutott ez a lépés.
Ahogy az apróra zsugorodott nénit néztem, csak arra bírtam gondolni, mennyire súlyos a helyzet valójában, ennek a néninek nemhogy netre nem jut, de egy emberi vacsorát sem tud készíteni magának.
Remélem, holnap is megmenti őt valaki!
