A Nagymező utcában egy fiatal édesanya mellett 3 év körüli kisfia totyogott. Szájában zöld cumi, bal kezében egy piszkos plüss, szemében óriásra duzzadó könnyek. Bár egy szót se szólt, anyja ráordított: “Fogd már be pofád, hallod! Kibaszott élet! Az a baj, hogy még itt vagy!” Majd nagyot rántott a kicsi karján, a kisfiú meglódult előre, könnyei elkezdtek némán ömleni.
Nem tudtam összerakni, mi lehet a baj, az anya miért ideges, józanságomat egy pillanat alatt eltompította a nyers undor. Alig bírtam visszafogni magam, szívem szerint beszóltam volna valamit idegből, de végül lenyeltem a mérgemet. Nem ez az első, hogy ilyet látok. A város tele van olyan szívfacsaró jelenetekkel, amikor gyerekekkel ordibálnak, rángatják, hibáztatják és büntetik őket a szüleik. Mindegy, hogy az előadást végignézi a fél trolibusz, vagy visszhangzik tőle a Nagymező utca, a szülő már erre is szarik, a gyógyszer rég messze gurult.
Vegytiszta gyűlölet: ez az, ami ilyenkor a szülők szemében tükröződik. Nemhogy türelem nincs, de szeretet se nagyon. Az ordítós szülő látszólag úgy tekint a magasból gyermekére, mint egy aljas kis csapdára, aki tőrbe csalta, elcseszte egész életét, aki miatt nélkülözni kell, aki miatt nincs többé szabadság, csak szegénység, fáradtság, kimerültség és szar élet.
Fotók: Vivien Maier
Nincs gyerekem, nem tudhatom, milyen fárasztó, kimerítő és embert próbáló élethelyzetek vannak egy szülő életében, de egyet tudok: az én szüleim soha nem rángattak, nem aláztak, nem gyűlöltek, pedig épp elégszer próbára tette őket az élet – és én is. Volt, hogy hallottam az édesanyámat esténként keservesen zokogni, édesapámat síri csöndben, behunyt szemmel a fotelban mélyre zuhanni, de gyilkos elkeseredéseik célpontja soha nem lettem. Más utat kerestek, hogy fáradtságukat, dühüket levezessék.
Persze csinálhatták volna másképp is, annyira kézenfekvő ellenség egy gyerek. Jól el lehet verni rajta a port: kicsi, törékeny, visszaszólni se nagyon tud. A győzelem garantált! Igazi fair play! És legalább kijön, aminek ki kell jönnie. Mindegy, hogy a kicsi egy életre megsínyli, de legalább anya megkönnyebbül, elvégre van kit hibáztatni, van kit okolni.
Nehezemre esik ilyenkor némán továbbsétálni, de ezt tanultam. Ez is a magyar mentalitásom része. Csendben kell maradni, nem illik mások dolgaiba beavatkozni, el kell fordítani a fejet. Nem kell keresni a bajt.
Egyik munkatársunk nővére Hollandiában él a gyerekeivel, szerinte ott másképp kezelik az ilyet, legalábbis látta, mikor ott hasonló helyzetben odasiettek az anyához, és ellentmondást nem tűrően neki szegezték a kérdés: Anyuka, miért sír a gyerek?
