Evidens, hogy ha dohányzol, nem fújod a másik orra alá a füstöt, sőt, először megkérdezed, hogy rendben van-e részéről, ha rágyújtasz. Ennek a fordítottját is elvárod, pedig hidd el, esetleges, hogy mások mennyire tartják be az etikettet. A dolog akkor lesz igazán bonyolult, amikor valamelyik családtagod veti el a sulykot, és neked a gyerekekkel − elvileg − órákig kell inhalálnod a füstöt. A problémát már jelezted, a helyzet mégsem változott. Mit tehetsz még?
“Én sem hittem volna, hogy ez ekkora probléma lesz − kezdi a mesélést Kata, az egyik ismerősöm. – Apukám láncdohányos, ki sem merem számolni, hogy mennyit szív naponta. Ez engem mindig is zavart, azóta pedig, hogy megszületett a ma már hároméves kisfiam, elviselhetetlen teher lett. Apa ugyanis minden lelkiismeretfurdalás nélkül rágyújt akkor is, ha épp ott vagyunk mellette. Megjegyzem, ha nem gyújtana rá, akkor is irtó büdös lenne. A falak, a függönyök, a bútorok, minden ontja magából azt a borzasztó szagot. Többször kértem, ne csinálja, minket nagyon zavar, de ő mindig elütötte egy poénnal a dolgot. Szerintem ez nem vicces. A füst kaparja a torkunk, csípi a szemünk, és persze amint haza megyünk, állhatunk be a zuhany alá, mert árad belőlünk a füst. Nem értette. A végén kenyértörés lett a vége, mert két évvel ezelőtt kijelentettem, hogy csak május és október között vagyok hajlandó kimenni Érdre, amikor már elég meleg van ahhoz, hogy a kertben legyünk. Nagyon megsértődött, akkor kezdett el leesni, hogy ő tényleg nem érti, hogy ez miért akkora probléma nekünk. Valószínűleg azért, mert neki már az a furcsa, ha valahol friss, tiszta levegő veszi körül. Szerencsére szép lassan elfogadta a döntést. Lecsökkenteni a cigaretták számát ugyan nem tudja, de legalább nem morog, amiért mi így ősszel és télen nem megyünk. Karácsonykor még arra is rá tudtam venni, hogy ő jöjjön el hozzánk, pedig tudta, hogy nálunk nincs dohányzás. Amikor itt volt, kiment az erkélyre, vagyis a probléma, ha nehezen is, de megoldódott. A kisfiammal pedig szövetkeztünk, hogy megdicséri a nagypapát, amiért ilyen ügyes volt, ettől apa tagadhatatlanul ellágyult.”
Katáéknál tehát az ügy szerencsésen megoldódott. Bár a legjobb szerinte az lenne, ha édesapja leszokna. De mi a helyzet azokkal, akik nem ennyire határozottak? Akik nem merik kikérni maguknak, hogy mások az egészségüket rongálják? A mai húszas, harmincas generáció tagjai között ma már talán nem akkora divat a dohányzás, mint húsz évvel ezelőtt, és ezt nem csak az én szubjektív meggyőződésem mondja, hanem a számok is.
A szüleink generációját viszont nagyon is érinti a kérdés, és ilyenkor lesz érdekes, hogy vajon rágyújtanak-e otthon is a négy fal között? Ha pedig igen, akkor mit várnak el tőlünk, nemdohányzóktól? Hogy udvariasan mosolyogjunk, és elfogadjuk a szokásukat, mondván, joguk van dohányozni? Nem stimmel, mert nekünk és a gyerekeknek viszont jogunk van ahhoz, hogy nikotinmentes levegőt szívjunk. Ha valaki ehhez nem tud asszisztálni, semmi baj. Bár nehéz megérteni a ragaszkodásnak azt a fokát, amikor néhány órát nem lehet kibírni úgy, hogy vagy kimegy az érintett a teraszra, vagy ha az nincs, akkor a lakás elé. Valószínűleg az a legjobb megoldás, amit Kata választott: egy udvarias “NEM” a vendégségre mindaddig, amíg nem ígérnek meg egy kis alkalmazkodást. Vagy ez túlzás lenne a részünkről?
