Delhitől délkeletre, a Yamuna folyó partján fekvő Vrindavan Krisna szent városa, aki a mitológia szerint itt született a közeli erdőben, és itt esett szerelembe Radhával.Történetüket minden indiai ismeri. A város tele van templomokkal, szent helyekkel és zarándokokkal.
“Miután a férjem meghalt, olyan lettem, mint egy árva”
A városnak azonban van egy másik, szomorúbb arca is. Vrindavant az özvegyek városának is nevezik, mert sok özvegyasszony talál itt menedéket. Van, aki akár több ezer kilométert is megtesz azért, hogy eljusson ide, remélve, hogy itt békére lelhet. Sokak életét épp a hozzájuk legközelebb állók, saját családtagjaik teszik pokollá. Ahogy például a 65 éves Shakti Dasi életét is, aki így mesélt, könnyeivel küszködve, a BBC-nek.
Mikor még a férjem élt, védve voltam. Miután meghalt, olyan lettem, mint egy árva. A fiaim és a menyeim többé nem törődtek velem. Bántottak és megvertek. Egyszer a fiam eltörte a lábam, és akkor eldöntöttem, nem akarok többé velük élni.
Ahogy sok más, szegény, vidéki környezetből származó özvegynek, neki sem volt sok veszítenivalója. Most, öreg korára egy kis téglaviskóban lakik, szegényen és egyedül. De még ez is jobb annál, mint ami otthon, a családja körében várt volna rá.
Fotó: AFP / Prakash Singh
Rossz karma, elátkozott élet
Indiában közel 40 millió özvegyasszony él, és több mint 50 százalékuknak nincs semmiféle jövedelme. Az özvegyek Indiában ma már nem vetik magukat férjük halotti máglyájára, mint régen, a szokást 1829-ben betiltották, de az élet ma sem egyszerű számukra. Indiában még ma is sok helyen úgy gondolják, hogy az özvegyek rossz karmája okozza férjeik halálát, ezért elátkozott személyeknek tartják őket, akik múltbeli bűneik miatt, rossz szerencsét hoznak környezetükre is.
Az özvegyektől elfordul a család és a társadalom is. A legtöbben férjük halála után elvesztik minden bevételüket és gyakran száműzik őket a falujukból is. Sokszor a férj családja zavarja el őket, leginkább anyagi megfontolásból, mert így akarják egyben tartani a vagyont. Akiket nem űznek el, azok sem vehetnek részt többé a családi ünnepeken, nem öltözhetnek ki és nem festhetik magukat. Özvegységük jelképeként arra kötelezik őket, hogy durva szövésű, fehér szárit viseljenek, és lenyírják a hajukat. Indiában még ma is sok millió özvegy él teljesen a társadalom peremére szorulva, kívülállóként, elhagyatottan, megbélyegezve.
Akár egy színehagyott szivárvány
Vrindavanban a becslések szerint húszezernél is több özvegy él, többségében idős asszonyok. Sokan a családi brutalitás elől menekültek ide, és remélik, Krisna gondoskodik róluk életük hátralévő éveiben. Az özvegyek azonban, bár a családjuktól megmenekülnek, hihetetlen szegénységben élnek Vrindavanban. A legtöbben kéregetésből próbálnak némi élelemhez jutni, a szerencsésebbeket befogadja egy ashram, vagy esetleg a templomokban énekelhetnek némi kis adományért és élelemért cserébe. Az életük mindössze ebből áll, énekelnek, szállást keresnek, várják a halált, és azért imádkoznak, hogy a következő életük jobb legyen.
Nincs öröm, nincsenek színek. Mint egy fehér szivárvány” – mondja életéről egy özvegy egy Vrindavanról szóló filmben.
Fotó: Nicky Loh / Getty Images
A civil szervezetek jelentik az egyetlen reményt
Az özvegyek hangját szinte senki nem hallja meg, nem tartja őket számon a társadalom, és ők maguk sem tudják, mit is tehetnének helyzetük jobbá tételéért. Többségük írástudatlan és fogalmuk sincs arról, hogy kell hivatalos ügyeket intézni. Egész életüket a hagyományok és a vallás által diktált szabályok között élték, és engedelmesen tűrik, amit rájuk mért a sors.
A Vridravanban élő asszonyokon több civil szervezet is próbál segíteni. A Maitri például, speciálisan a vridravani özvegyekkel foglalkozó projektje keretében, naponta ingyen ebédet és tiszta vizet oszt számukra. Biztosítják az alap egészségügyi szolgáltatásokat, de ha arra van szükség, elintézik a kemoterápiás kezelést vagy épp a szemüveget, amire már régóta nagy szükség lett volna. Emellett az özvegyek oktatáson is részt vehetnek, ahol többek között állampolgári jogaikat is megismerhetik.
Egy másik kezdeményezés, a White Rainbow projekt, nevét egy, az indiai özvegyek sorsáról szóló játékfilmről kapta. A szervezet többek között létrehozott egy központot a városban, ahol az özvegyek nemcsak ételt kapnak, de lehetőséget is arra, hogy dolgozzanak, például ékszereket készítsenek. Ezeket aztán a szervezet az Egyesült Államokban adja el, a befolyt pénz pedig természetesen az özvegyeké lesz. A szervezeten keresztül lehetőség van arra is, hogy az adományozók rendszeres támogatásban részesítsék a programban részt vevő asszonyokat, akinek nemcsak pénzt, de levelet is küldhetnek, és önkéntesként, személyesen is találkozhatnak velük.
Ezek a szervezetek India összes özvegyén sajnos nem tudnak segíteni, de talán elindíthatnak valami változást az indiai közgondolkodásban. És remélik azt is, hogy bebizonyíthatják ezeknek az asszonyoknak, hogy ők is ugyanúgy megérdemlik a szeretetet, mint mindenki más. Még akkor is, ha sorsukba beletörődve, ezt ők maguk már nem nagyon tudják elhinni.
