“29 gyereket neveltem, mindtől tanultam valamit”

“A lányok hasonlítani szoktak az anyjukra!” – mondja nevetve Marika, amikor kolléganőm megjegyzi, hogy mintha hasonlítanának egymásra egykori nevelt lányával, a 22 éves Szanival. A kecskeméti SOS Gyermekfalu központi épületében találkozom velük, ahol pár éve még együtt éltek. Marika már nyugdíjas segítőként dolgozik itt, Szani a szegedi ifjúsági házból érkezett “haza” látogatni. A jelenet semmiben nem különbözik attól, mint amikor a vér szerinti családból kirepült huszonévesek hazalátogatnak. Szani mesél arról, hogy másnap nagyon nehéz napja lesz, reggel fél 6-tól este 6-ig a kórházi gyakorlatát tölti ápolóként, majd a másnapi záróvizsgájára kell tanulnia.

“Az neked semmi lesz” – reagál Marika, valószínűleg komolyan is gondolja. Nagyon büszke Szanira, akit 15 és 18 éves kora között nevelt a kecskeméti SOS Gyermekfaluban, két vér szerinti testvérével és még 4-5 másik háztestvérével együtt. Szani 15 évesen került be a faluba, addig gyakorlatilag ő nevelte két fiatalabb testvérét, mert a szüleik súlyos alkoholproblémákkal küzdöttek. Amikor utcára került a család, átmeneti otthonban helyezték el őket, onnan kerültek az SOS Gyermekfaluba a gyerekek 2009-ben.

Soha nem használja azt a szót, hogy Anyu

“Nagyon nehéz volt megértetni Szanival, hogy már nem az ő feladata, hogy gondoskodjon a testvéreiről. Idő kellett, hogy megszokja: most már gyerek lehet.”

Marika segített Szaninak a pályaválasztásban is, és mindent megtett, hogy a lány boldog és sikeres legyen az életben. Mindezek ellenére Szani nem szólítja Anyunak, ezt a szót senkire nem használja.

Közben már egy SOS ház étkezőjében beszélgetünk arról az időszakról. Tágas modern ház, sok szobával és nagy ablakokkal, tele játékokkal, a kertben ugróasztal is van. Az SOS Gyermekfalvakban minden ház ilyen, összesen 70  nevelőszülő és 368 gyerek lakik a kecskeméti, kőszegi és battonyai falvakban. Tiszta gyerekparadicsom ez, szinte hihetetlen, milyen traumákat rejtenek a falvak.

“Egy este alatt született hat kiskamasz gyermekem”

Az egyik házban Marcsi lakik férjével, Karcsival, két saját fiával, és további hat nevelt gyermekével. Hatan testvérek, és ők voltak Marcsi első nevelt gyermekei, amikor 3 évvel ezelőtt a kecskeméti gyermekfaluba költöztek. Azt az estét, amikor megérkeztek a gyerekek, Marcsi nagyon meghatóan meséli el.

A testvérek közül a legkisebb Lilla, egy 20 hónapos szőke szépség. Csupa mosoly és bűbáj, pedig nem volt mindig így. Amikor bekerült a faluba 9 hónaposan, egy 3 hónapos baba fejlettségi szintjén volt. Az izmait nem tudta használni, ülni sem tudott, annyira elhanyagolta vér szerinti anyja. Most szépen fejlődik és vidáman játszik a tesóival a kertben.

A legnehezebb az elengedést megtanulni

Marika is ott van velünk a kertben és meghatódva nézi a pici Lillát, ahogy hangosan kacag. Pusztán kíváncsiságból megkérdezem Marikát, aki általában kamaszokat nevelt, hogy volt-e nála kisbaba. A kérdésre a vidám nő elkomorodik, és mesélni kezd Robikáról, akit nagyon-nagyon szeretett.

“Robikát nyolc hónaposan kaptam. Az egész család imádta, mind éreztük, tudtuk, hogy Robika a miénk” – meséli. A pici azonban csak két és fél éves koráig maradhatott velük. A kisfiúnak ugyanis egy román nő adott életet, ezért két és fél éves korában repatriálták Romániába. A magyar rendszer nem kívánt eltartani egy nem magyar kisgyermeket.

“Nagyon rossz a névmemóriám, de annak az embernek a nevét, aki az V. kerületi gyámhivatalban Robika Romániába küldéséről döntött, egy életre megjegyeztem.”

Úgy mondja ezt Marika, hogy elhiszem, soha senki iránt nem érzett még ilyen haragot.

Pedig nevelőszülőként fel kell készülniük ezekre a helyzetre. A nevelőszülőknél való elhelyezés átmeneti: a nevelőszülők a családjaikból kiemelt, traumákat átélt gyermekeknek nyújtanak ideiglenes otthont és segítik őket a felépülésben. A cél, hogy a gyermekek visszakerülhessenek vér szerinti családjukba, vagy ha ez nem lehetséges, akkor örökbefogadó szülőket kapjanak. 2014-ben az SOS családmegerősítő programjának köszönhetően 14 gyermek visszaköltözhetett vér szerinti családjába és 4 gyermeket adtak örökbe. A legtöbben azonban az SOS Gyermekfalvakban nőnek fel, és innen elindulva kezdenek önálló életet 18 évesen, vagy költöznek ifjúsági házakba, amíg tanulnak.

Örökbefogadásra a két év alattiaknak van a legnagyobb esélye. A 20 hónapos Lilla most vált örökbe fogadhatóvá, mivel vér szerinti szülei három hónapnál hosszabb ideje nem látogatták. Marcsi szerint egy hónapon belül jelentkezni fognak érte örökbefogadó szülők. Ez azt fogja jelenteni, hogy elválasztják öt testvérétől, akikkel most együtt nevelkedik az SOS Gyermekfaluban. Soha többet nem találkozik velük, új életet kezd.

A gyerekek elismerésénél nincs nagyobb kincs

“Ebben a munkában nagyon sok a könny, mert tele van érzelmekkel. De  másképp nem érdemes ezt csinálni” – mondja Marcsi, aki összesen 29 gyermeknek volt nevelőanyja a pályája során, és mindnek hálás valamiért.

Akkor érzed igazán, hogy megérte, amikor a gyerekek kimondják, mindig is ilyen apára és anyára vágytak, mint amilyenek mi vagyunk. Ennél nagyobb dicséret nem kell.

Majd gyorsan azt is hozzáteszi, hogy nem szeretne a vér szerinti édesanya és édesapa helyébe lépni. Olyan szülői modellt mutatnak nekik, amit majd ők is tovább tudnak vinni a saját családjaikba, és szerető és gondoskodó családot tudnak építeni. Szerinte a saját gyerekei sokkal jobb emberekké váltak a munkája miatt, megszokták, hogy nem minden ember egyforma és megtanulták elfogadni egymást. Türelmesek és nagyon sokat segítenek Marcsinak.

A hatos testvérsorban a harmadik egy 15 éves fiú. Amikor bekerült, három napig csak enni jött ki a szobájából, magába fordult, nem beszélt. A kisebbik fiam akkor volt 11 éves. A harmadik nap azt vettem észre, hogy a fiam előhozta a gubójából ezt a gyereket, azóta is jó barátok.

Az egyik legnagyobb elismerést Marcsi a testvérsor legidősebb tagjától, egy 16 éves lánytól kapta. Neki már komoly élettársi kapcsolata volt, amikor az SOS-be kerültek, így mindössze két hetet töltött Marcsiék családjában, majd kiköltözött a fiúhoz.

“Megmondom őszintén, Marika néni, én csak arra voltam kíváncsi, hogy a testvéreim kihez kerülnek és milyen családban fognak ezután élni” – ezt mondta búcsúzóul Marcsinak és azt, hogy megnyugodott, hogy jó helyen lesznek a tesói. “Nekem ez nagyon nagy dicséret volt egy 16 éves lánytól, aki addig a testvéreit édesanyaként gondozta az édesanyjuk helyett.”

“A mindenem a gyerekzsivaj”

Marcsi szerint a gyerekek, akik annyit szenvedtek, most már úgy élnek a  családjukban, mintha mindig is így lett volna. Ez volt a legjobb, ami történhetett velük, mert rendkívül jó képességeik vannak, nagyon szépek az eredményeik. Az idősebbeknek 3,5-3,8 az átlaga, a kisebbeknél 4-es átlagot tudtak elérni.

A beszélgetés közben hazaérnek a gyerekek az iskolából, beindul az élet a faluban. Bicikliző srácok mindenhol, és a falu játszótere is életre kel. Mielőtt minden figyelmét a gyerekekre fordítaná újra, Marcsi nagyon pontosan megfogalmazza, mit jelent számára a nevelőszülőség.

Tíz éve ez az életem. Nekem ez nem munka, hanem a hivatásom és az életstílusom. Nem tudom, hogy tudnék-e már másképp élni. A mindenem a gyerekzsivaj és az, hogy tehessek a gyerekekért. Minden egyes gyerektől kaptam valami pluszt, amitől toleránsabb lettem, tanultam tőle valamit. Igazán kezdek anyává érni.