Zsuzsa és Gábor hosszú együttélés után házasodtak össze, úgy érezték, megtalálták az igazit. Ismerték és szerették egymás családját, érdeklődtek a másik munkája és hobbija iránt, elég időt töltöttek együtt, ugyanakkor saját baráti körüket sem hanyagolták el. A családi ház felépülése után rövid időn belül két gyermekük is született. Zsuzsa barátnői kicsit irigykedtek a külföldi nyaralások miatt, és azért is, hogy mindezt egyedül Gábor biztosította a családnak. Mindenki megdöbbent, amikor robbant a bomba: Gábor viszonyt kezdett egy kolléganőjével, és amikor Zsuzsa megtudta ezt, kidobta a férfit a házból. “Húzom az igát évek óta, egy kis boldogság nekem is jár!” – mondogatta Gábor a barátainak, miközben Zsuzsa arról panaszkodott, hogy feláldozta a karrierjét a család kiszolgálásáért, és bizonygatta, hogy a büszkeségét már nem áldozza fel. Mindketten sértettek és dühösek voltak, szóba sem álltak egymással. Ismerőseik pedig döbbenten hallgatták a panaszokat, a történeteket, amik mintha nem is arról a házasságról szóltak volna, amit ők kívülről oly sok évig láttak.
 A szerző L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, hipnoterapeuta. Több évtizedes tapasztalattal rendelkezik pszichés és személyiségzavarok, családi, párkapcsolati és életvezetési problémák feltárásában és kezelésében. Számos helyen tanít, publikál és tart előadásokat. Az Integratív Pszichoterápiás Egyesület, a Magyar Hipnózis Egyesület, a Magyar Orvosi Kamara és a Magyar Pszichológiai Társaság tagja. |
A teljes elköteleződés, avagy az “új mindig jobb”
Az elköteleződés szóról legtöbbünknek egy betartandó ígéret, egy célért tett erőfeszítés, egy eszme vagy gondolat melletti kiállás jut eszébe. Mindegyik meghatározás magában rejti a fogalom jellemzőit, fontos azonban, hogy az elköteleződés nem egyszeri cselekvés, hanem egy tartós hozzáállás, amely állandóan változó állapot. Az elköteleződés folyamatos cselekvést igényel: ha elköteleződünk valaki vagy valami mellett, akkor azért a változó körülmények között is tenni igyekszünk. Az elköteleződéskor (ahogy a szó is magában rejti) kötelezettségeket is vállalunk, és mintegy ígéretet teszünk arra, hogy kitartunk akkor is, ha ezek a kötelezettségek az idő múlásával olykor terhesnek tűnnek számunkra. Az elköteleződés saját fejlődésünk és döntésünk eredménye, és nem lehet kényszer: olyasmi mellett köteleződünk el, amivel egyet tudunk érteni, amit szeretünk, ami által mi magunk is épülünk.
Ennek nehézségeire számos példát láthatunk. A mamahotel kényelmét élvezők, vagy sűrűn munkahelyet váltók, az együttélés választása a házasság helyett, az egyre újabb termékeket kínáló divatok és trendek, a választás lehetőségével kecsegtető árubőség, az “új mindig jobb” eszméje, a “fogyassz, dobd el!” parancsa, mind-mind a mai világunkra jellemző elköteleződési képtelenség jelei, melyek a párválasztást is megnehezítik. S tovább bizonytalanítanak bennünket még a feldolgozatlan gyermekkori sérüléseink, az előttünk álló negatív példák, mint Zsuzsa és Gábor házasságának vége.
A párválasztás egy döntés, azonban a döntés sok esetben sajnos még nem jelent automatikusan elköteleződést is. Elköteleződéskor (legalább is szerencsés esetben) tudjuk, mit vállalunk döntésünkkel, és vállaljuk saját szerepünket és felelősségünket az eseményekben akkor is, ha ez a döntés a jövőben olyan erőfeszítéseket kíván tőlünk, amiket nehezen teljesítjük.
Az elköteleződést tehát éppen az különbözteti meg a hosszabb-rövidebb ideig tartó rajongástól vagy lelkesedéstől, hogy nehézségek idején nem fordítunk hátat, mondván “én nem ilyen lovat akartam”.
Az elköteleződés próbakövei: a hűség és a felelősségvállalás
Napjainkban már alig vannak rítusaink, hiányuk pedig arra csábít, hogy fontosságukat is megkérdőjelezzük. A házasságkötés rítusának, amikor a számunkra fontos emberek családunk és barátaink előtt teszünk hitet választásunk mellett, a modern ember számára is lélektani jelentősége van, bár ezt szívesen tagadjuk. A közkedvelt “nem számít a papír” mondás helyesebben inkább így hangzik: “nem a papír számít”. Vagyis a házasságkötés az elköteleződés kinyilvánításának egyik formája, ám az elköteleződés vagy annak hiánya akkor válik igazán láthatóvá, amikor a kezdeti lelkesedést és lángolást felváltják a “hétköznapi” érzelmek, amikor házasságunkban problémák és válságok jelentkeznek.
A hűség és a felelősség a kapcsolatok nélkülözhetetlen építőköve, melyek különösen nehézségek, válságok idején jutnak nagy szerephez, hiányuk vagy meglétük befolyásolja a válság kimenetelét. Mindezek alapján a hűség és a felelősségvállalás talán joggal nevezhetők a kapcsolati elköteleződés próbaköveinek is.
A hűség mint tükör
Bár sokan úgy vélik, a hűség idejétmúlt fogalom, már-már illúzió, fontosságát mi sem jelzi jobban, mint hogy a hűtlenség még ma is a leggyakoribb válóok. Gyakran hallott mondat: “Minden rendben volt, amíg a férjem/feleségem meg nem csalt.” Jó azonban, ha tudjuk, hogy a hűtlenség nem oka, hanem jele a párkapcsolat válságának. A harmadik megjelenése, a “szerelembe esés” akkor a legvalószínűbb, amikor a házastársak eltávolodtak egymástól, a párhuzamos viszonynak pedig éppen az a rejtett célja, hogy a “megcsaló” számára teljessé tegye a megfakult házasságot. A hűtlenség azt jelzi, hogy párkapcsolatunkban valami nem működik, nagyok az érzelmi (szexuális) hiányok, és ennek helyrehozásáért mindkettőnknek tennünk szükséges.
A hűség tükröt tart érzelmi, kötődési képességeinkről. A biztonságosan kötődő, megfelelő önismerettel és együttműködési készséggel bíró, lelkiismeretes ember hűségesebb típus. A hűtlenség tehát arra is figyelmeztet, hogy eljött a mélyebb önvizsgálat ideje.
Persze könnyen magyarázzuk a megcsalást: társunk nem törődik velünk, csak a gyerekekkel vagy a szüleivel foglalkozik, nem becsül bennünket eléggé – ami persze legtöbbször igaz is lehet. De az éremnek mindig két oldala van. Feltesszük-e magunknak ilyenkor a következő kérdéseket: Kezdeményeztük-e problémáink megbeszélését? Mély megnyílásunkkal ösztönöztük-e párunkat arra, hogy ő is jobban kimutassa érzelmeit? Eleget törődtünk-e vele? Ismerjük-e saját és társunk vágyait, álmait? Segítettük-e azokat? Kezdeményeztünk-e közös programokat? Elismertük-e erőfeszítéseit?
Ha valamelyik kérdésre nemmel válaszolunk, akkor itt az ideje, hogy tisztába jöjjünk saját érzéseinkkel, és ennek megfelelően előbb-utóbb képesek legyünk döntést hozni.
A felelősségvállalás súlya
Szerencsés, ha mindketten vállaljuk saját felelősségünket. A megcsalónak vállalnia kell a felelősséget tettéért, hiszen nem akaratán kívül, csupán a körülmények összjátéka miatt került olyan helyzetbe, hogy párhuzamos kapcsolatot létesített. Bár igaz, hogy a szerelem ellen nincs védőoltás, vagyis mindannyian érezhetünk bármikor szenvedélyes szerelmet, szexuális vágyat egy harmadik fél iránt, még akkor is, ha házasságban élünk, a megcsalás mégsem úgy történik, mintha az utcán sétálva egy virágcserép esne a fejünkre.
Az események során mindig mi magunk döntjük el, meglépjük-e a következő lépést vagy sem, miközben tudjuk, hogy tetteinkkel fájdalmat okozunk párunknak. Jó, ha tudjuk, hogy az “amiről nem tud, az nem is fáj neki” mondat önigazolás csupán, mellyel éppen a felelősségvállalás elől szeretnénk menekülni.
Az a férj/feleség, aki “véletlenül” a számítógép monitorán hagyja a szerelmes levelet, vagy ezer apró jelét hagyja hűtlenségének, tulajdonképpen véget akar vetni a kettős életnek, de a másikra hárítja a házasság sorsával kapcsolatos döntést és annak felelősségét is.
Megcsalt félként a legegyszerűbb a megbántott és kihasznált szegény férj/feleség szerepét felvennünk, miközben mindenért társunkat (és persze szeretőjét) okoljuk. Ennél jóval nehezebb, és nem kevés önismeretet, érett személyiséget kíván, hogy saját szerepünket is meglássuk kapcsolatunk válságában.
S természetesen a felelősséget sem kerülhetjük meg: miután vállaltuk felelősségünket abban a folyamatban, ami eltávolodásunkhoz vezetett, mindkettőnknek vállalnunk kell annak a döntésnek a felelősségét is, hogy akarunk-e és tudunk-e még tenni kapcsolatunkért. Döntésünk meghozatalakor mérlegelnünk kell, ki mindenkinek tartozunk még hűséggel, kiért vagyunk még felelősek, kinek (gyermekeink, szüleink, családunk) a sorsára lesz hatással döntésünk, és tudjuk-e vállalni a következményeket.
Napjainkra a család hagyományos funkcióinak jó része a nagy társadalmi ellátó- és szolgáltatórendszerek feladata lett. A gyerekek gondozása, oktatása a köznevelés feladata, a beteg vagy idős családtagok ápolását az egészségügy veszi át, étellel az éttermek és a szupermarketek látnak el, a szabadidő eltöltésében a média “segít”. Ebben a helyzetben könnyen abba a csapdába esünk, hogy azt hisszük, ezek az ellátórendszerek majd mindenben segítenek nekünk, és így könnyedén hozunk olyan döntéseket, melyek következményeire csak későn döbbenünk rá. Abban a nehéz helyzetben, amit a házasság válságakor átélünk, egyikünk sem spórolhatja meg a veszteségélményt, a bizonytalanságot, a vívódást és a bűntudat fájdalmát, de a felelősségvállalás súlyát sem.
Az intimitás alakulása időigényes
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szenvedélyszerelemben megismertük a nagy Ő-t, megtaláltuk a másik felünket, így életünk beteljesedett. Az igazi, intim szeretetkapcsolat kialakítása viszont nem egy pillanat műve, az intimitás kialakulásához hosszabb idő kell: amikor megosztjuk egymással élményeinket, vágyainkat, az élet történéseivel kapcsolatos érzéseinket, azaz mélyen megnyílunk egymás előtt, élvezzük az érintéseket, a kézfogástól, a simogatástól, az ölelésig és a szexuális együttlétig. Az út hosszú és küzdelmekkel terhelt, s elköteleződés nélkül nehezen járható. Amikor vége a szenvedélyes szerelemnek, elindulnak a játszmák, mert rájövünk: “Te nem az vagy, akinek hittelek!”, s azt érezzük: “Én tökéletes vagyok, te viszont nem!” A viták, nézeteltérések visznek minket a stabil szerepek, szabályok kialakulásához, hogy majd elérhessük a legmélyebb intimitást, amit egységünk és egyéniségünk együttes megléte jellemez. Sajnos sokan már a “harcok” idején szétválnak, így el sem érik az intimitást, pedig a boldogság nem a körülményektől, hanem az intimitás megélésének képességétől függ. Persze kapcsolatunk bensőségességét nem könnyű megszerezni, hogy aztán egy életen át kitartson, mert az időről időre változik, attól függően, hogyan viszonyulunk egymáshoz.
A házasság tehát korántsem idejétmúlt intézmény, és gyakran nem is a tartós elkötelezettség hiánya csupán a probléma. Inkább az, hogy körültekintőbben, kellő érettség birtokában kell társat választanunk, majd közösen olyan képességeket kifejlesztenünk, amelyek segítségével egyenrangú partnerekként élhetünk együtt.
Így, ha házasságunkban jelen van a MI tudata (vagyis az a gondolat, hogy ketten többek vagyunk, mint amik egyedül lehetnénk), és az az érettség, hogy nehézségek idején nem a számunkra könnyebb utat választjuk (vagyis azt, ami csak nekünk jó), már elmondhatjuk, hogy valóban “nem a papír számít”.
 Harmóniában egymással – Újabb 11 tévhit párkapcsolatainkról Miért csalt meg a párom? Szeretkezzünk, vagy beszéljük meg? Létezik még egyáltalán normális kapcsolat? A kötet a szerző Közelebb egymáshoz című nagy sikerű könyvének folytatásaként a párkapcsolat első, szenvedélyes és intenzív időszakán túl felbukkanó problémákat, kríziseket, valamint az ezeket okozó és megoldásukat, valamint az újrakezdést is nehezítő tudattalan tévhiteket elemzi. Az újabb 11 tévhitet olvasmányos, közérthető stílusban, terápiás esetekkel illusztrálva írja le, tesztekkel és gyakorlatokkal segít a harmónia elérésében: önmagunkban, a nappaliban és a hálószobában – nőként, férfiként, szülőpárként. |
