Ha magunk is tisztán látnánk azt a sok élettapasztalatot, bölcsességet, amit magukban hordoznak, és napról napra gazdagítanak, ha megbecsülnénk azt a tudást, amivel folyton folyvást bennünket segítenek, ha átéreznénk a testi-lelki megfáradást, fájdalmat és szenvedést, amit az évek száma és a meg nem értés, az el nem fogadás okoz a számukra, akkor többet tennénk azért, hogy gyermekeink tiszteljék és becsüljék őket.
A gyermek kegyetlen és őszinte. Kineveti azt, aki megbotlik, lenézi a gyengét, gátlások és lelkifurdalás nélkül kimondja, amit gondol. Ítélkezik, amihez nem lenne joga, megbántja azt is, akit szeret. Meg kell tanítani arra, hogy tisztelje mások érzését, hogy legyen tekintettel a többiekre, és hogy az “én” mellett ott van a “mi” is. Ha elhitetjük gyermekünkkel, hogy ő a világmindenség központja, és minden azért van, hogy az ő boldogságát szolgálja, és mindez alanyi jogon jár neki, pusztán azért, mert megszületett, nem fog tisztelettel viszonyulni többi embertársához. A gyenge, beteg, idős embert pedig nem fogja elfogadni, támogatni és megértéssel segíteni.
Mi magunk is türelmetlenek vagyunk az idősekkel szemben. Rohannánk valahová, utunkban állnak (vagy az áhított hivatali pozícióhoz vagy a szupermarketben a pénztárhoz vezető úton), lelassítanak bennünket mindennapi mókuskerekünkben, olykor kéretlenül mondott véleményükkel, nem kívánt jó tanácsaikkal felbosszantanak bennünket vagy bűnbánatot, lelkifurdalást keltenek bennünk…
Folytatás a Nemzet napszámosa blogon!
