Tiszakécskén vagyunk, ahol a FÉSZEK Gyermekvédő Egyesületnek köszönhetően több mint 80 nehéz sorsú gyerek talált eddig új családra. Van, aki csak néhány évet tölt itt, mások az egész gyermekkorukat. Zoli négyéves kora óta él Laczkó Istvánné nevelőszülő családjában. A helyi, eltérő tantervű iskolában tanul, tanulási zavarok és figyelemzavar miatt, de ha nem mondja, számomra ez ki nem derül.
Egy tiszakécskei tornateremtől a Los Angeles-i világversenyig
Takaros házban fogadnak minket. Ilona, a nevelőszülő siet elénk Zolival és három másik nevelt gyermekével, Tomival, Krisztával és Danival, akik egymásnak vér szerinti testvérei is. Mi mással kezdhetnénk, mint egy nagy gratulációval a Los Angeles-i sikerek miatt.
“Hat éve sportolok komolyan – meséli Zoli. – Úszom, kerékpározom, de főleg atletizálok. A futás és a távolugrás megy a legjobban. Az iskolában figyelt fel rám a tesitanárom, Bakos István bácsi. Azóta ő és a fia, Zsolt edzenek, biztatnak.”
Zoli először egy bajai atlétikai versenyen indult, ahol rögtön meg is nyerte a 300 méteres futást. Ugyanezen a versenyen távolugrásban a harmadik hely lett az övé. Mindegyik éremnek megvan persze a maga története, de a legnagyobb büszkeség az amerikai siker. A verseny nemcsak azért jelentett nagy kihívást, mert egy világversenyről volt szó, hanem mert Zoli először vált el hosszú időre a családjától.
“Nem szoktam sírni, de a fogadtatás sírós volt – mondja. – Anya miatt is. Meg aztán nem számítottam rá, hogy Tomiék külön számot írnak nekem.”
“Hosszú volt?” – kérdezem tőlük, mire mindketten elérzékenyülnek Ilonával. “Hát persze hogy hosszú – mondja Zoli lassan. – Egy hét után már minden bajom volt. Összesen tizenhat napot voltam távol.” “Sosem voltam még ennyi időt nélküle – teszi hozzá Ilona, majd elő kell venni a zsebkendőt. – Egy tigrist vittem neki a reptérre, megmutattad? A fogadásunkat mesélted? – kérdezi egy perc múlva. – Minden éremre van egy fogadásunk – magyarázza. – Most azt mondtam, ha nyer, megveszem neki a fűkaszát, amire annyira vágyott. Megnyerte, hát megvettem azonnal. Az itthoni versenyeken legfeljebb csak egy ezresben merek fogadni” – nevet fel.
“A szeretet miatt éri meg”
A nevelőszülőségre terelődik a szó. “Amikor kirepültek a gyerekek, egyedül maradtam. Az iskolában megszoktam, hogy gyerekek között vagyok, ráadásul nagycsaládból jövök én is, valahogy azt volt a természetes, hogy legyen itthon még gyerek, ha lehet, több is – magyarázza. – A nevelőszülői képzést már együtt végeztük el a párommal. Nem mondom, hogy Zoli kamaszévei néha nem voltak nehezek, de ez más családban is így van. Egyébként ebben is sokat segített a sport.”
“Tomiék idén márciusban költöztek hozzánk. Rögtön az elején leültünk, és átbeszéltünk mindent, közösen. Elmondtam, hogy itt nincs megkülönböztetés, itt mindenkinek ugyanaz jár, szeretetből, anyagiakból is, viszont vannak írott és íratlan szabályok, amit mindenkinek be kell tartani. 8-ra például mindig itthon kell lenni. Féltem őket. Baj csak akkor van, ha ezeket a szabályokat megszegik. Mert büntetni én nem tudok – mosolyodik el. – Ha minden kötél szakad, legfeljebb a tévézést vonom meg egy időre. De inkább leülünk újra átbeszélni mindent.”
“Hogy miért éri meg nevelőszülőnek lenni? Hát a szeretetért, amit egymásnak adunk a gyerekekkel.”
“Tanyát veszek majd”
Ami a sporton kívüli életet illeti, Zoli jelenleg kőművesnek és hidegburkolónak tanul. “Már most is be-bedolgozom egy-két mesterembernek” – mondja büszkén, és hamar kiderül, hogy az atlétika és a család mellett a munka a mindene. “Amikor csak tehetem, eljárok egy haltenyészetbe, ha kell, zsilipezem, máskor vakolok, festek, de fűnyírást is szívesen vállalok – sorolja. – Rengeteget tanulok, mellesleg pénzt is keresek” – mondja, mintha tizenhat évesen ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
A család Zolinak persze Ilonáékat jelenti, ez régóta nem kérdés. Szereti Ilona felnőtt gyerekeit is, s ha Ilona három unokáját is belevesszük, igazán népes lesz a rokonság. “A hétvégi ebédeknél mindig jól ott ragadunk az asztalnál. Van úgy, hogy 2-3 órát is elbeszélgetünk, mindenkinek jár a szája. Jól elvagyunk Tomiékkal is, bár ők ugye csak márciusban jöttek. Az első pár hét csendes volt, de aztán egy beszélgetés után jó barátok lettünk Tomival. Sok közös témánk van, jót tudunk komoly dolgokról is dumálni. Most már befogom néha dolgozni is – nevet fel –, szerencsére nem bánja. Béla bácsival is jó a viszony (ő Ilona társa, Zoli nevelőapja). Szeretek vele dolgozni, tőle tanultam meg a vassal bánni” – derül fel Zoli arca, ami egyedül akkor komorul el, amikor óvatosan a vér szerinti szüleiről kérdezem.
“Anyámra nem vagyok kíváncsi, de apámmal tartom a kapcsolatot. Tőle sok biztatást kapok. Évente háromszor-négyszer találkozunk” – mondja.
Majd sietve hozzáteszi, hogy az apja mindenben számíthat rá. “Szóltam neki többször, hogy ha bármit kell csinálni a ház körül, hívjon, megyek azonnal.”
Ahogy beszél, lassan, megfontoltan, bármeddig elhallgatnám. Le nem tudom venni a szemem róla, valahogy annyi, de annyi benne a szerénység és a komolyság. Milyen lesz a jövő? – kérdezem, mert ez az egy még nem volt téma. Bár félig már sejtem, hogy ismét a munkáról lesz szó. “Az, akinél most is dolgozom, azt mondta, suli után felvesz azonnal – válaszolja. – Már alig várom. Ha pedig később veszek majd valamit, az biztos, hogy egy tanya lesz. Ott a szabadnapokon is mindig lesz mit csinálni.”
Ami miatt sírós volt a fogadtatás
Zoli Los Angeles-i sikereinek persze egész Tiszakécskén nagyon örültek. A barátok, Tomival egy saját rapszámmal készültek. Mi mással? Hisz ők hárman úgyis folyton zenélnek.
A zenekar tagjai:
Anita
Kétéves kora óta él Tiszakécskén a nevelőszüleivel. A színjátszás érdekli, na meg az éneklés. Több mint száz oklevele van már, egyházi ének, mese, próza kategóriákban. “A zene a mindenem. Szeretem magam írni a számokat, jóról is, rosszról is, mindegy. Mostanában inkább szerelmes dalok születnek” – mondja. “Mert szerelmes vagy?” – kérdezem. “Az vagyok, Tomi?” – néz nevetve a zenekar másik tagjára, majd bólint egyet határozottan.
Tomi
Ő az, aki három testvérével idén került vér szerinti szüleitől Zoli nevelőszüleihez. “Nehéz volt, de itt segítettek mindenben. Azért ki-kitör belőlem, ami korábban történt – mondja, majd lehajtja a fejét. – De nem csak a család segített, hanem a zene is” – derül fel. Tomi most megy nyolcadik osztályba, azt mondja, ha minden jól megy, villanyszerelő lesz, mellette persze marad a zene.
Ádám
Hároméves kora óta él tiszakécskei családjánál, előtte egy intézetben lakott. Két testvérével kapott egy szerető családot, a testvérei azóta kirepültek. “Rengeteget rappeltünk. Poénból is, komolyan is. Aztán megbeszéltük, hogy rappelünk egyet a Fészeknek. Nagy sikere volt, hát folytattuk.” “Mit jelent a zenélés?” – kérdezzük. “Érzéseket. Zenével könnyebb minden, valahogy kiadjunk mindazt, ami fáj, vagy ami örömet okoz” – mondja.
Olvasd el ezt is!
- “Végigcsináltuk az örökbe adást, de közben belehaltunk” – egy nevelőanya hétköznapjai.
- “Amikor meglátták a sebeimet, megsimogattak. Akkor múlt el az én szégyenem”
- Lennél nevelőszülő? Elhivatott családokat keresnek
