Budapest egyik kedvelt kerthelyiségében találkozom a két mosolygós harmincas nővel. Picit késve érkezem, ők eddigre nagy beszélgetésbe bonyolódnak. Megy az ugratás ezerrel, időnként meg- megfogják egymás karját. Olyan összhang van közöttük, mintha már óvoda óta legjobb barátnők lennének. Pedig a történetük csak hat éve kezdődött.
Nem jön a baba
“A húszas éveim elején közölték velem a mindent eldöntő diagnózist: nem lehet gyerekem – vág bele a közepébe Andrea. – Bevallom őszintén, nem rázott meg a dolog. Talán nem fogtam fel a helyzet súlyát, hiszen akkoriban nem volt komoly párkapcsolatom. Az is igaz, hogy sosem érdekelt igazán a gyerek téma, egyáltalán nem vonzott az anyaság. Éltem az életem, sportoltam, dolgoztam, felépítettem a saját kis világomat.”
Lívia ezzel szemben nehezen viselte a késlekedő gyermekáldást: “Huszonévesen talált rám a nagy szerelem, majd az esküvő után mielőbb babázni szerettünk volna a férjemmel. Éveken át azonban hiába vágyakoztunk egy kisbaba után. Két sikertelen lombikprogramot követően döntöttünk: elindítjuk az örökbefogadási eljárást. Amikor túlestünk az összes kötelező formaságon, megkezdődött az idegőrlő várakozás. Fogalmunk sem volt, hogy már úton van hozzánk a kisfiunk.”
Találkozás a kórházban
A baba megfoganásáról Andrea sem tudott, egészen a hatodik hónapig. “Tudom, gyakorló anyukáknak hihetetlenül hangzik a történetem. Az orvosi szakvélemény és a rendszeres mentstruáció azonban az összes megérzésemet elhallgattatta. Annyit vettem észre csupán, hogy esténként puffadok, de reggelre mindig helyre jöttem. A hasamon semmilyen változást nem láttam.
Egy napon aztán komoly görcsök leptek meg, amihez vérzés is társult. Ekkor mentem be az egyik budapesti kórház ügyeletére. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor a vizsgálat közben közölték velem: itt bizony baba van! Értetlenkedve fordultam az orvosomhoz: baba? Hol? Mivel éppen nem éltem párkapcsolatban, ráadásul továbbra sem vágytam gyerekre, azonnal tudtam: örökbe adom a kicsit.”
Andreát ezután a nőgyógyászati osztályon tartották egy hétig, megfigyelésen. Itt ismerte meg Líviát, aki kivizsgálásra érkezett. “Az első pillanattól fogva szimpatikus volt a nevető szemű szobatársam – emlékszik vissza Lívia. – Sokat beszélgettünk, viccelődtünk, már akkor is nagyon egy hullámhosszon voltunk. Hamar rájöttünk: nekünk találkoznunk kellett. Az örökbefogadás gondolata már a kórházban felmerült, a későbbi ismerkedés során pedig egyértelművé vált: a születendő kisbabát én és a férjem fogjuk felnevelni.”
Babavárás hármasban
“Ezután egy nagyon szép időszak következett, a közös babavárás igazán szoros köteléket hozott létre kettőnk, illetve hármunk között – nosztalgiázik Andrea. – A vizsgálatokra természetesen az örökbe fogadó apuka is elkísért bennünket, nagyon jó volt megismerni őket mint párt.” Lívia erre így emlékezik: “A férjem az egyik vizsgálaton találkozott először Andreával. Amikor utána beültünk közösen egy fagyira, eltöprengett: jé, most a gyerekem mindkét anyjával ülök egy asztalnál.”
Andrea kedves gesztusokkal mélyítette a kapcsolatot: “Az utolsó hónapot már nagyon nehezen viseltem, éjjelente szinte egy percet sem tudtam aludni. Egy ilyen álmatlan éjszakán született az alábbi SMS is: Kedves Anya és Apa! Utazok ebben a göndör hajú űrhajóban, most nagyon rúgkapálok, szűk a hely, de sietek hozzátok.“ Az üzenetet természetesen a mai napig féltve őrzi Lívia.
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
Ilyen az élet örökbefogadás után
Azt már a szülés előtt eldöntötték, hogy az örökbefogadás után is tartani fogják a kapcsolatot, de még nem tudták, mindez hogyan valósul meg a gyakorlatban. Bence kora reggel jött a világra, a kórházból már az örökbefogadó szülei vitték haza a gyönyörű és egészséges kisfiút.
Ezután embert próbáló időszak következett mindkét nő számára. Andrea szembesült azzal, amiről ritkán szólnak a hírek: az örökbe adó anyának is lehet szülés utáni depressziója, sőt! Az elkövetkező két hónap alatt pokoli kínokat élt át, meglepték az anyai ösztönök és a halálvágy is. Azokban a hetekben teljesen elzárkózott mindenkitől, főként a gyerekétől és az örökbefogadó szülőktől. Végül saját erőből mászott ki a gödörből. “Az örökbe adás után már nem akartam gyereket. Nem tudnám magamban hova tenni, hogy van egy gyerekem, akit örökbe adtam, és van egy másik, akit megtartottam. Túltettem magam a nehézségeken, azok a negatív érzelmek azóta sem jöttek elő. Tudom, hogy jól döntöttem. Ennek így kellett történnie, mert fantasztikus emberek közé került a fiam. Azért maradt meg ő, és azért nem derült ki korábban, hogy terhes vagyok.”
Lívia egészen más kihívásokkal küzdött meg. Azt már kezdettől fogva tudta, hogy a baba fizikai ellátása nem fog gondot okozni a számára, a családban pesztrált már néhány újszülöttet. Volt azonban valami, ami aggasztotta: “Egészen elképesztően meg akartam felelni. Az volt bennem, hogy ezt a gyereket rám bízták, illetve valaki bízott bennem annyira, hogy egy életre nekem adta a saját fiát. Ráadásul Andreával szemben nagyon nagy volt a kihívás, úgy éreztem, szinte képtelenség vele felvenni a versenyt. Mára a csodálatos, kiegyensúlyozott fiam igazolja: jó anya vagyok.”
“Mi így vagyunk teljes család”
Az első találkozás a szülés után nem ment zökkenőmentesen. Egy parkban találkoztak, Bence ekkor már négy hónapos, igazi kis vasgyúró volt. Andreát megrázta a találkozás, a következő két évben többnyire csak telefonon, illetve fényképek útján tartották a kapcsolatot.“Két év kellett hozzá, hogy igazán megérjenek bennem a dolgok – meséli Andrea. – Ma már eljutottam odáig, hogy látni akarom őt, követni, hogyan fejlődik, hogy mennyire boldog, harmonikus személyiség. Ráadásul ugyanolyan makacs, akaratos, kelekótya, mint én voltam ennyi idősen. Hihetetlen, hogy mennyire hasonlít rám, ha őt látom, magamat látom. Ugyanúgy mosolyog, ugyanolyan szeme van, ettől én nagyon boldog vagyok. Szerintem rosszabb lenne, ha nem tudnám, mi van vele, akkor agyalnék rajta sokat. Valószínű, hogy rosszabbul érezném magam.”
Bence már tudja, hogy örökbe fogadták, négyéves korában mondták el neki a szülei. Lívia így emlékszik a nagy napra: “Elmondtam neki, hogy anya pocakjában nem lehetett kisbaba, ezért ő egy másik néni pocakjában növekedett. Az a másik néni viszont úgy gondolta, hogy jobb helyen lesz nálunk, mi fogjuk szeretetben és biztonságban felnevelni. Bence végig figyelmesen hallgatott, majd így szólt: jól van Anya, most megyek játszani!” – érzékelteti az örökbefogadó anyuka, hogy egy négyéves kisfiú számára vannak fontosabb dolgok is, mint a születése története. Bence időnként kérdezget arról a másik néniről, már a nevét is tudja. Azzal azonban még nincs tisztában, hogy az a bizonyos Andrea néni, akit anya kolléganőjeként ismer, és akinek apró ajándékokat is szokott készíteni, azonos a szülőanyjával. Amikor minden fél megérett rá, ebbe a titokba is beavatják a korát meghaladóan értelmes kisfiút.
“A környezetünkben kevesen tudják, hogy mi tartjuk a kapcsolatot és három-négy havonta szervezünk egy közös programot – magyarázza Lívia. – Édesanyámnak is csak nem olyan régen meséltem el a történetünk ezen részletét. Sajnos a legtöbb ember tele van előítélettel, ráadásul az örökbefogadás témája pont olyan, hogy mindenki azt hiszi, ért hozzá. Tisztában vagyunk vele, hogy a szakirodalom szerint nem tanácsos a biológiai anya szívét szaggatni a személyes kapcsolattartással. Szerintem viszont Bencének csak előnye származik abból, hogy tudja: a szülőanyja végig figyelt rá, törődött vele. Persze, nem mindenki alkalmas az ilyen szintű kapcsolattartásra. De nekünk négyünknek jó így, mi így vagyunk teljes család.”
