Mina vékony, halk szavú nő, aki minden létező könyvet és folyóiratot elolvas az egészséges táplálkozásról, és meggyőződése, hogy a húst evő és a hagyományos orvoslást választó embertársai méreganyagok tömkelegét viszik be a szervezetükbe. A kissé magányos lány aztán összejön Jude-dal, és hatalmas szerelem lesz az övék. Érkezik a gyerek is, de bármit is mondanak az orvosok, Mina a terhesség alatt sem áll le a szigorú étrendjével. Az eredmény: egy koraszülött, de szerencsére még egészséges baba. Amikor Mina a nehéz szülés után eldönti, hogy magasról téve az orvos utasításaira vegánként fogja etetni a babát – a vegán étrenddel felnőtt korban semmi baj nincsen, de egy fejlődésben lévő kisbaba szervezete számára túl kevés tápanyagot tartalmaz –, férje komoly dilemmával kerül szembe: hogyan mentse ki gyermekét annak a nőnek a karjaiból, akit mindennél jobban szeret? Ez a kiindulópontja a Hungry Hearts (Éhes szívek) című elgondolkodtató és felkavaró mozinak, ami távol áll attól, hogy pusztán fikciónak tekintsük. Itt az NLCafe hasábjain is számoltunk már be olyan anyáról, aki a vegán életmóddal halálra éheztette gyermekét.
Megérteni az ördögöt
Ha egy ilyen történetet a megfelelő érzékenységgel, a legfinomabb részletekre ügyelve visznek filmre, az eredmény garantáltan letaglózó lesz, és itt most ez történt. A könnyebb út az volna, ha egy ilyen anyát egyszerűen csak szörnyetegként ábrázolnának, akit a néző kénye és kedve szerint elítélhet, a moziból kifelé jövet pedig azt puffoghatja, hogy “hihetetlen, hogy ilyen emberek is szülhetnek gyereket”. A Hungry Hearts azonban bátor vállalással közel viszi a nézőt az anyához, hogy rájöjjön: bármilyen abszurd, de őt is a puszta szeretet vezérli, amikor azt teszi, amit. Ő csak meg akarja védeni egyetlen gyermekét a világban rá leselkedő veszélyektől, és közben az évek során kialakult masszív világképe miatt nem látja meg, hogy a gyerekre leselkedő legnagyobb veszély éppen ő maga. Mina egy törékeny nő, aki korán elvesztette a szüleit, és azáltal tudott csak érvényesülni az életben, hogy makacsul ragaszkodott az elveihez, de itt pont ez a makacssága fordul a visszájára. Félreértés ne essék: nem azt mondom, hogy egy ilyen embert nem kell elítélni azért, amit tesz, egyszerűen a film csak azt mutatja meg, hogyan fajulhat egy helyzet odáig, hogy ez megtörténhessen. És ezt borzasztó kényelmetlen látni.
Egy morális dilemma
Az olasz Saverio Costanzo filmjében a nézők azonosulási pontját természetesen nem Nina, hanem a férje, Jude jelenti. Ő az, aki – látva a fejlődésre képtelen babát – rájön, hogy a felesége alultáplálja a gyermeküket, és ekkor súlyos döntésre kényszerül. Vagy elárulja azt a nőt, akinek örök hűséget fogadott, és mindennél jobban szeret, vagy csendben végignézi, ahogy egyre inkább begubózó neje szép lassan megöli a gyereket, vagy jobb esetben fogyatékost csinál belőle. Eleinte próbálja titokban elvégezni a mentőakciót, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon, vagyis titokban az orvos által ajánlott ételekkel eteti a babát, de egy idő után rájön, hogy a felesége kihányatja vele az általa adott ételeket. Jude ekkor jön rá, hogy itt mindenképp választania kell, de egy anyától a fennálló jogrend miatt még akkor sem olyan egyszerű elvenni a gyermekét, ha jól láthatóan alultáplálja őt. A tettek aztán lavinát zúdítanak a férfi nyakába, és sajnos ez az a történet, amiben nincs olyan, hogy happy end.
Egy szerethetetlen mestermű
A Hungry Hearts fájdalmas néznivaló. Mert ki az, aki jól viseli azt, ha egy film két órájában egy csecsemő szenved, és a szereplők játszmájának a tétje az ő élete? Ő még nem dönthet a sorsa felől, mások döntenek helyette. A Hungry Hearts második felét ökölbe szorított kézzel néztem végig, annyi düh szorult belém a mesterien felépített, borzalmas szituációkat látva. Gyűlöltem Mina figuráját, és legszívesebben kitéptem volna a kezéből a gyereket, és rohantam volna vele az első útba eső kórházba, csakhogy ezek a történetek sosem ennyire egyszerűek. A Hungry Hearts egy igazi mestermű, amit a tökéletesre csiszoltsága ellenére képtelenség szeretni. Egyszerűen túl kegyetlen az ember lelkével ahhoz, hogy pozitívan gondoljunk rá.
Soha többet nem akarom megnézni, de aki teheti, egyszer mindenképp szánja rá magát. Nem csak egy morális szempontból összetett, számtalan kérdést felvető, izgalmas történettel lesz gazdagabb, hanem két eszméletlenül jó színészi alakítással is. Bár Adam Driver is kiváló az erkölcsi dilemmába kerülő apa szerepében, az anyát játszó Alba Rohrwacher egyenesen fergeteges. Eléri, hogy a néző megértse és szimpatizáljon a figurájával, hogy aztán a végére meggyűlölje és – bár nézőként szégyelljük magunkat ezért – a halálát kívánja. Ilyenre csak egy nagyon bátor és tehetséges színésznő képes.
A filmet az 50. Karlovy Vary-i Filmfesztivál programjában láttam. Magyarországi premierről egyelőre nincs információm.
