2015. Október 28.

Nagyon szeretlek, de olyan jó, hogy nem alszunk ma együtt

Elnyúlni a kanapén egyedül, bambulni a kedvenc sorozatom legújabb részét, vagy csak ülni a csöndes lakásban egy jó könyv fölött, és fürdőzni az érzésben, hogy most csak magamra és a saját dolgaimra összpontosíthatok. Baj az, ha élvezem ezeket a párom nélkül töltött pillanatokat? Szerintem nem. Sőt.

Szentes Adél

19 éves voltam, amikor az első igazán nagy, felnőtt szerelem beköszöntött az életembe. Ifjonti hévvel imádtuk egymást, és legszívesebben minden pillanatunkat együtt töltöttük volna. Egyszerűen fájt minden perc, amit nélküle kellett eltölteni, azt éreztem, nem vagyok egész, csak ha ő velem van. Ebben a rózsaszín felhőben úszva töltöttünk el két gyönyörű évet. De ahogy telt az idő, nekem valahogy kezdett sok lenni ez a nagy ragaszkodás. Hiányzott, hogy néha külön programot csináljak, és egyre jobban zavart, hogy a párom mindenhova velem akar jönni, mint egy hűséges kiskutya. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, és sokszor üvölteni tudtam volna a “mi azt szeretjük, mi úgy gondoljuk” kezdetű mondatai hallatán. Tudok én egyedül is gondolkodni, köszönöm szépen – duzzogtam magamban.

Nagyon szeretlek, de olyan jó, hogy nem alszunk ma együtt

Végül nem is állta ki az idő próbáját a kapcsolatunk, és cseppet sem meglepő az életünk további alakulása. Ő a szakításunk után pár héttel összejött egy másik lánnyal, akit rövidesen feleségül is vett, és ma már boldog, háromgyermekes családot alkotnak – pontosan olyan nagy ragaszkodásban, mint mi annak idején. Az én utam sokkal rögösebben alakult, de ezt cseppet sem bánom. A következő kapcsolataim mind olyanok voltak, ahol a partneremnek is hozzám hasonlóan nagy volt a függetlenségigénye.

Van élet a kiskifli-nagykifli után is

A vőlegényemmel két és fél éve alkotunk egy párt, és a hétvégén volt épp egy éve, hogy hozzáköltöztem. Előtte évekig egyedül éltem. Voltak kapcsolataim, de megszoktam azt, hogy annyi saját időm van, amennyit csak szeretnék. Amikor végül beköltöztem a harminc négyzetméteres kis garzonjába, voltak is félelmeim bőven amiatt, hogy egymás agyára fogunk menni, hiszen még egy külön szoba sincs, ahova félrehúzódhatna az, akinek éppen egy kis csendre, elvonulásra van szüksége ahhoz, hogy mondjuk lerázza magáról egy idegbajos munkanap nyűgeit. Nem tagadom, párszor össze is feszültünk emiatt, de ez teljesen normális – összecsiszolódásnak hívják.

Aztán az élet úgy hozta, hogy a kedvesemnek nemrég új munkahelye lett. És bizony az új munkakör része az is, hogy havonta egy-két alkalommal vidékre kell utaznia. Ilyenkor egy vagy két éjszakát külön is töltünk. Tegnap ebéd közben pironkodva vallottam be a kolléganőimnek, hogy ezeket a napokat én egyszerűen imádom. Nagy megkönnyebbülés öntött el, hogy nem néztek ufónak, sem érzéketlen, kiégett nőszemélynek, hanem egymás szavába vágva helyeseltek.

Kincset érő magányos pillanatok – így látjuk mi

Dani: “Az van, hogy a lila köd felszállta után ismét fontos leszel te saját magadnak, ezért a kiskifliben alvásról soha többé nem tudod elképzelni, hogy pihentető is lehet. Saját takaróval alszol, saját párnán, pizsamában. A kapcsolat második éve után az alvás nem romantikus együttlét, hanem fizikai szükséglet, és ez így van jól. Hétvégenként a férjem a hálóban, én pedig a nappaliban tévézés közben alszom délutánonként, szemmaszkkal a fejemen. Hogy ez a házasságunk végét jelentené, nem hiszem. Egyszerűen kell heti egy-két óra magány. Aki mást mond, az még vagy nagyon szerelmes, vagy hülye. A magammal való kapcsolatomon 33 éve dolgozom, ha nem adnám meg azt a heti egy-két órát, amikor csak én vagyok magammal, az azt jelentené, hogy nem szeretem magamat eléggé ahhoz, hogy figyeljek a lelkemre.”

Enci: “Nem szeretem, ha velem együtt akar főzni a párom, és igen, elzavarom otthonról, amikor a The Walking Dead legújabb részét végigizgulom a kanapén, mert az az én egyedüli élményem. És van, hogy este 11-kor azt mondom a pasimnak: húzz haza, mert ma egyedül aludnék. Egyiket sem azért teszem, mert nem szeretem, hanem azért, mert szükségem van arra, hogy magammal legyek kicsit. Én ugyanis abban hiszek, hogyha egyedül nem vagyok boldog, akkor mással sem leszek az.”

Szilvi: “Minden hónapban van egy szabad hétvégém (péntektől vasárnapig), amikor a család elmegy vidékre a nagyszülőkhöz. 13 házasságban töltött év után jól jön havi két éjszaka, amikor a férjem nem horkol a fülembe. 🙂 És egészen biztos, hogy a külön töltött napok után mindig sokkal jobban vágyunk egymás társaságára.

Judit: “Havi egyszer biztos beüt nálam a vágy, hogy külön aludjunk a pasimmal. Szeretem őt, jó odabújni hozzá, összebújva elaludni, de néha kell a külön szoba. Azon túl, hogy szeretek elterülni a giga franciaágyunkon, jólesik, hogy nem kell a horkolására minimum négyszer felkelni, füldugózni, de néha örülök, hogy nincs benne az erőteremben. Főleg akkor érzem ezt, amikor nagyon lehangolt, mélyponton van, mintha az állapota engem is lemerítene. Ha külön alszunk, picit fellélegzem, megnyugszom, kipihenem magam. Nem gondolom, hogy ez ördögtől való dolog lenne, de ha az is lenne, hidegen hagy. Ez egy belső igényem, amit hála istennek a pasim is megért.”

Anett: “Amikor pasim volt, és együtt éltünk, muszáj volt kéthetente legalább hazautazom anyuékhoz nélküle, és ott aludni egy-két éjszakát, mert az tök jó dolog. Ilyenkor csak bevetődöm az ágyba, chips, popcorn, egy jó film vagy egy könyv, és nincs ott a másik, aki horkol mellettem, vagy rám szól, hogy kapcsoljam már le azt a kurva villanyt. Ha nem voltak meg ezek »én-idők«, akkor tiszta ideg voltam, úgyhogy eddig mindenki hagyta ezt. Nekem is jó volt, és nekik is szerintem.”

Az elménknek is jár egy kis wellness

Egyszerűen kell az egyedüllét. Mert bármennyire is szereted a másikat, nincs olyan, hogy minden pillanatban ugyanazt gondoljátok, ugyanazt szeretnétek, ugyanarra van szükségetek. Olykor jót tesz egy kis magány, amikor senkinek nem kell megfelelni, nincs senki, csak te és a gondolataid. Olyan ez az elmének, mint egy miniwellness vagy szellemi jóga.

Ha éppen úgy esik jól, én ilyenkor csak nézek ki a fejemből és bambulok. Olyan a munkánk, mintha egy futószalag mellett állnánk, amelyen 24 órában zakatolnak a hírek. Nincs azon mit csodálkozni, ha az ember egy idő után telítődik, és azt érzi, nem jön már ki több betű a fejéből, és nem megy be a szemén. Ilyenkor semmi sem esik jobban a nap végén, mint a csendes lakásban egyedül tenni-venni. Lenni. Aztán ha kedvem szottyan, nézek egy részt a Downton Abbey-ből, és a nappaliban, a tévé előtt alszom el, felkapcsolt lámpánál. Mert így esik jól. Majd ha fölébredek, lekapcsolom, ennyi. Kell néha ez a szabadság ahhoz, hogy a strapás napok után újra önmagam lehessek. Mert az van, hogy három és fél évtizede élek a bőrömben, és ahhoz, hogy harmonikus, épelméjű egész maradjak, foglalkoznom kell magammal, nemcsak fizikai, de szellemi és lelki értelemben is. És itt a lényeg: a kedvesemben én nem a másik felemet látom. Mi mindketten egészek vagyunk. Két egész pedig több, mint két fél. Szentül hiszem, hogy ez a felismerés az első lépés a kiegyensúlyozott párkapcsolathoz.

Szerencsére a párom tökéletesen megért, és bár neki talán valamivel kevesebb a személyes tér- és időigénye, mint nekem, de azt látom, mennyire hálás, hogy nem függök tőle, nem hívogatom félóránként a nyűgeimmel, ha nincs velem. Hagyom élni, ahogy ő is engem.

Amikor pedig a kétnapos vidéki turnéi után hazajön, úgy tudunk örülni egymásnak, mint a kapcsolatunk hajnalán. Mert szellemileg felfrissülve könnyebben rá tudunk kapcsolódni egymás szabad vegyértékeire, és tartalmasabban telik az együtt eltöltött idő is. Szerintem ez a hosszú, boldog kapcsolat egyik titka.