“Bántalmazó férfivel éltem hat évig úgy, hogy nem is tudtam róla”

“Naomi csak egy kolléganőm volt, de azért beszélgettünk annyit, hogy tudta, nem vagyunk jóban a férjemmel, és már jó ideje el szeretnék válni. Egyszer azt javasolta, hogy menjek el egy bántalmazott nőket segítő központba, de először csak vállat vontam rá. Egy hónappal később azonban már nem kérdezte, hanem mondta, hogy elvisz egy ilyen helyre, mert segítség kell nekem. A központban egy olyan kérdéssort tettek elém, amivel megállapítják, hogy bántalmazás zajlik-e a családban, a kérdésekre »mindig«, »néha« vagy »soha« válaszokat kellett kiválasztani.

1. Szorongással tölt el, ha a párod a közeledben van?

Ennél a kérdésnél már lelassult a kezem, nem emlékszem olyanra, hogy ne szorongtam volna a közelében.

2. Odafigyelsz arra, mit csinálsz, hogy nehogy felidegesítsd a párodat?

Felemeltem a fejem, hogy körülnézzek a szobában. Szemügyre vettem minden sarkot és porszemet. Egyre inkább kezdtem félni a következő kérdésektől. Mindig miattam volt ideges a férjem.

3. A párod szokott kritizálni vagy zavarba hozni mások előtt?

Rábámultam az előttem lévő zsebkendőre, könnyek gyűltek a szemembe. Eddig három “mindig” választ kellett beikszelnem. De az nem jelentheti még azt, hogy én bántalmazott nő vagyok. Olyan családban nőttem fel, ahol a feminizmus eszméje lengett, nem bántott senki gyerekkoromban. A bántalmazott nők azok, akiknek a férjük folyton iszik és megveri őket minden nap. Igaz, hogy engem meg gúnyneveken hívott a férjem, de akkor még nem tudtam, hogy ettől is megsérülök, csak nem úgy, mint akinek eltörik a karját.

4. A párod ellenőrzi, mit csinálsz, és nem hiszi el a válaszaidat?

Könnyek gördültek le az arcomon. Visszaidéztem a majdnem napi szinten elhangzó kérdést, hogy mi tartott ilyen sokáig, míg hazaértem a munkahelyemről. Kivel voltam? Valamelyik kollégámmal sétálgattam? Volt egyszer olyan is, hogy egy messze élő barátom meglátogatott, késő éjszakáig beszélgettünk, és a férjem minden félórában ellenőrzött minket. Másnap pedig kifaggatott, hogy mit műveltünk mi olyan sokáig ébren.

5. Mondta már a párod, hogy a viselkedésed miatt kénytelen bántani téged?

A könnyeim a papíron landoltak. Megragadtam egy zsebkendőt és próbáltam megszárítani az elázott papírt. A kérdéssor végére 16 “mindig”, 3 “néha” és 1 “soha” válaszom volt. A mellettem lévő zsebkendős doboz pedig kiürült.

Hogy lehet, hogy hat évig éltem vele, és nem láttam az igazságot?

A kérdéssor óta nyolc év telt el, elváltunk, ám a családon belüli erőszak szégyenén túljutni nem volt egyszerű. De még nehezebben tudtam feldolgozni azt a számomra megmagyarázhatatlan tényt, hogy ennyire vak voltam, és nem ismertem fel, milyen kapcsolatban élek. Hibáztattam magam, hogy miért nem léptem előbb, miért dugtam homokba a fejem.

Az áldozatok hibáztatása amúgy is jellemző ilyen esetben, nemcsak az áldozat önmagát, hanem a környezete is őt hibáztatja a bántalmazott helyzetért. Azt kérdezik a legtöbben, hogy “miért nem hagyja el a férjét?”. Könnyű mondani, nehéz megtenni. Olykor még veszélyes is elhagyni a bántalmazót. És vannak olyanok is, akik képtelenek megoldani, hogy a gyerekeikkel együtt elmenjenek, mert nem tudják eltartani magukat, hiszen az is az egyik ismérve a családon belüli erőszaknak, hogy a bántalmazók anyagilag függővé teszik az áldozatot.

Aztán ott vannak azok a nők, mint én, akiknek annyira lerombolják az önbizalmát, hogy azt gondolják, ők a hibásak, és nem is tudatosul bennük, hogy sokkal jobb életet érdemelnének.

Amikor ráébredtem, hogy nem vagyok egyedül, mással is megtörténik most, ebben a pillanatban is, hogy nem látja a saját bántalmazott helyzetét, egyszerre volt megkönnyebbülés és lesújtó felismerés. Mert elképzelni sem tudjuk, mennyi csendes áldozat lehet körülöttünk, akik nem tudják, hogy bántalmazzák őket és hogy van választási lehetőségük. Csak remélem, hogy az én történetem elér más áldozatokhoz is, talán bátorítom ezzel őket, hogy vessenek egy pillantást az életükre és ne féljenek változtatni.”

Forrás: YourTango