Egy-két éve szingliként tengetem a napjaimat, de nem ez az életcélom. Igen, lehet erre azt mondani, hogy 1. túl kövér vagyok; 2. túlságosan magasak az elvárásaim; 3. túlságosan önálló és talpraesett vagyok, engem nem kell megmenteni, mert egyedül is tök jól elvagyok… De pártalanul olyan páratlannak érzem magam. Nem vagyok egész. Fél-ember(nő) vagyok. Mert a beteljesülést az adja, hogy valaki megtalálja a párját, családot alapít, gyerekei lesznek, egy külön kis szigetet teremt. Ha ez a sziget békés, akkor ezt viszik tovább a gyerekek, de ha vad és viharos, akkor az ő új szigete is ilyen lesz. Na de miért nem találok egyetlen igazi férfit sem? Mert nincsen, ritka, mint a fehér holló! Egy férfi legyen udvarias, legyen becsületes, őszinte, tisztelettudó, nyugodt és pozitív. Legyen büszke a sikereire, de ne legyen beképzelt. Fel lehessen rá nézni. Ehelyett mit kap az ember lánya?
Hol vannak az igazi férfiak?
Udvariasság – tegnap szilveszteri buliban voltam egy kedvelt szórakozóhelyen. Az még csak egy dolog, hogy józan embert nem lehetett találni (ezt meg is értem), de ami nálam nagyon bevésődött: már azon lepődöm meg, ha egy férfi udvarias. Előre enged. Pedig ennek kellene a természetesnek lennie. Legalábbis én kis naiv nőszemély ezt feltételezem. Merthogy 10-ből egy tisztelettudó. De a többiek? És ezt miért várom el? Mert engem arra neveltek a szüleim, hogy ne csörtessek fel elsőként a buszra, engedjem magam elé az idősebbet, a beteget, stb. És mit csinálnak a mai fiatalemberek? Elsőként ugranak fel a buszra, és azonnal el is foglalják az első ülőhelyet, amit találnak.
A folytatásért kattints a Dundi angyal caféblogra!
