Család

A kicsi is lehet nagy segítség

Gyakran elgondolkozom, hogy mi lehet az oka annak, hogy a ma embere már nem igazán engedheti meg magának a szolidaritást. Gyenge, akit megérint a mások problémája, fontoskodó, aki segíteni szeretne.

Csúnya szó a szánalom, nem is kérünk belőle, mégis gyakran épp ennek a hiánya miatt nem érzünk késztetést sem a segítségnyújtásra. Pedig emlékezzünk csak vissza, milyenek voltunk gyermekként. Még a pókot is sajnáltuk. Ha láttunk egy rongyos ruhájú gyereket télen, legszívesebben testvérnek fogadtuk volna, és fájt a szívünk mindenkiért, akinek bármi hiányzott az életéből, ami a sajátunkban nekünk nagyon is fontos volt.

A kicsi is lehet nagy segítség

Tanítható a segítségadás

Kicsit megkeményedtünk – mondják gyakran, szerencsére én ennek az ellenkezőjét is tapasztalom, nem olyan rossz a helyzet, nem szabad általánosítani. Ma találtam a Facebookon a következő bejegyzést. Egy kedves történet kisiskolásokról. Egy jó példa arra, hogy igenis lehet tanítani az önzetlenséget, az egymásra odafigyelést, a segítést. És azt is, hogy a kicsinek tűnő segítség is sokat érhet annak, aki kapja. De felfogható ez az élet írta tanmesének is, felnőtteknek, emberség tananyagból, önvizsgálat céljából:

“Egy általános iskolában tanítok. Itt történt meg ez a népmesébe illő történet! Büszke vagyok, hogy ilyen gyerekek járnak ebbe az iskolába!… A büfé előtt ültem, és miközben sok gyerek ott tolongott a pultnál, azt látom, hogy az egyik lány, aki éppen soron van, ugrál fölfelé, és a kiadó ablak fölötti kis zugba próbál benyúlni. A zugot egy kis büfé feliratú tábla képezi, ami mögé el lehet dugni valamit…”

A folytatásért kattints a Katarzis caféblogra!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top