Anikóval a ráckevei HÉV budapesti végállomásánál találkozunk. Törékeny, rövid hajú nő jön elém. Olyan kedves mosolya van, hogy még a nap is kiragyog a januári felhők közül. Mondjuk, a blogja alapján nagyjából erre is számítottam. Később, a történetét hallgatva többször elképedek, ő pedig ezeken az elképedéseimen mindig jót mulat.
“Hatéves korom óta cukorbeteg vagyok – mondja. – Mit jelentett ez harminc évvel ezelőtt? Szigorú diétát, tűszúrásokat, sok-sok kórházban töltött hetet és némi kiközösítést a gyerekek részéről. De jelentett számos új barátot is, valamint egy nagy adag kitartást, önállóságot. Ráadásul a cukorbetegség megtanított egészségesen étkezni, ma már én adok tanácsokat másoknak. Pedig anno sok nehéz pillanatunk volt a szüleimmel.”
Emlékszem, az egyik kómámnál azt mondta az orvos az édesanyámnak, hogy ha még egyszer bekómál ez a gyerek, akkor egy ép idegsejtje sem marad, zombiként fog élni. Nem így lett.
Az első daganat
Anikó elvégezte a középiskolát, majd elkezdett dolgozni. Egy illatszerboltban volt üzletvezető, amikor szerelmes lett későbbi férjébe, akit általános iskolás kora óta ismert. “Alig múltam el húszéves, amikor elkezdődtek a problémák a vesémmel – folytatja. – Iszonyatos fájdalmaim voltak, sokszor voltam kórházban, előfordult, hogy az intenzív osztályon kötöttem ki. Két évig küldözgettek jobbra-balra, amikor az egyik orvosnak eszébe jutott, hogy csináltat egy CT-t. Így végre kiderült, hogy mi okozza a bajt.”
Anikó veséjéről egy jóindulatú daganatot távolítottak el, utána szerencsére azonnal megszűnt az összes fájdalma. Nyugalmas időszak következett, bár a teljes felépülés közel egy évig tartott. Végre meg lehetett tervezni az esküvőt, a munkába állást. “A terv az volt, hogy megerősödöm, és visszamegyek dolgozni – mondja Anikó. – De közben kiderült, hogy várandós vagyok, így ezt elnapoltam. Tény, hogy voltak bennem félelmek, főként a súlyosnak számító cukorbetegségem miatt, de szerencsére mindegyik alaptalannak bizonyult.”
Mire Adri megszületett, Anikóék felújították frissen vásárolt ráckevei házukat, úgy tűnt, a vesebetegséget el lehet felejteni, a cukorbetegséggel teljes értékű életet lehet élni, jöhet hát a gondtalan családozás…
Egy fekete pöttyel kezdődött az újabb kálvária
Egy évvel később Anikó bal szeme előtt megjelent egy fekete pötty, ami másnapra nagyobb lett. “Kiderült, hogy a terhességem alatt beindult egy hormontermelés, ami nem állt le a szülés után – meséli Anikó, meglepő derűvel a hangjában. – Újabb kivizsgálások következtek, majd egy lézeres szemműtét, de ez nem segített. Háromhavonta megműtöttek, összesen vagy tíz alkalommal. Ilyenkor szilikonolajjal töltötték fel a szememet. Meglehetősen kellemetlen beavatkozás volt. Ekkor még, ha homályosan is, de láttam a bal szememmel, reméltem, hogy meg tudják hosszú távon menteni. Sajnos nem sikerült a bravúr.”
Az eljárást ugyanis megszüntette a magyar állam. Ettől kezdve már csak Ausztriában lehetett volna kérni a műtétet, ott viszont több mint félmillió forintért. “Találtam itthon egy orvost, aki egy másik műtéti megoldást javasolt. Bíztam benne, belementem, de hiába. Elvesztettem a látásom – meséli komolyan tovább Anikó. – Mintha ez nem lett volna épp elég, a műtét után elkezdtek sorvadni az idegek, kibírhatatlan fejfájásom lett. A háziorvosom naponta jött injekciózni. Akkor már tudni lehetett, hogy nemcsak a látásomat veszítettem el, hanem hamarosan a szememet is el fogom.” Anikó több mint egy évig várt a műtétre. Senki nem vállalta el, beleértve számos magánorvost is. “Mindenki azt mondta, hogy nagyon veszélyes lenne. Jobbulást kívántak, és hazaküldtek, pedig látták, hogy mennyire rossz állapotban vagyok.”
Anya új szemet kap!
Anikó szemének eltávolítását végül egy fővárosi intézmény orvosa vállalta. A műtét utáni reggelre szó szerint megszűnt az összes panasz, így már “csak” az implantátummal kellett megbarátkozni. “Bevallom, amikor esténként kiveszem, hogy kitisztítsam, nem nézek tükörbe” – mondja Anikó, aki a beszélgetés alatt először szomorúnak tűnik. “De ezt leszámítva, nem zavar, hogy műszemem van.”
A kislányom látott így is, én ódzkodtam ettől, de ő kiharcolta. Még a műtét előtt felkészítettem rá, elmondtam neki, hogy anya új szemet kap. Azt felelte: nem baj, én így is pont ugyanannyira szeretlek téged! A férjem is száz százalékig mellettem áll. Kell ennél több?
A sminkelésre terelődik a szó, Anikó ismét felderül. “A bal szemhéjam kifestése a műtét óta gondot okoz. A por alapúak három pislogás után lejönnek. Ki kellett tapasztalni, hogy melyik az az anyag, ami a szemhéjamon marad.”
Műszem után melleltávolítás
Anikó azt hitte, más egészségügyi gonddal már nem kell megbirkóznia, azonban másfél évvel ezelőtt felfedezett egy csomót a bal mellében. A vizsgálat eredményét az orvos így összegezte:
Baj van! Ide onkológus kell és egy sebész. Miért is maradhatott volna ki a rák a listából? Ez volt az első reakcióm. Bevallom, az első éjszakát végigbőgtem, úristen, mi lesz a gyerekkel, csak ez járt a fejemben. Másnap azonban már arra gondoltam, hiszen annyi mindent legyőztem már, volt, amikor egy fillért nem adtak volna az életemért. A rákot is kikezeljük, nem fogok bele halni, felfogás kérdése és kész.
“Ráadásul addigra már volt protekcióm – nevet fel Anikó, amikor azt kérdezem, volt-e itt még türelme a sorsához. – A szokásos módon lezajlott minden: melleltávolító műtét, sugárkezelés, kemoterápia és hormonok. Tudom, hogy hihetetlen, de a műtét utáni hónapban már buliztam egy jótékonysági Csepregi Éva koncerten. Paróka nélkül természetesen.” Anikót hallgatva, ezen már nem is csodálkozom.
Hogyan tudott megbarátozni a testével? Van-e lehetőség egy szépészeti beavatkozásra? Egyáltalán akarja-e? “Egyelőre van egy kényelmetlen műcici, amit fel kell csatolnom – válaszolja őszintén. – Azt mondta az orvos, hogy implantátumról egyelőre ne is álmodjak. Én azért álmodom, mert ez nagyon kényelmetlen és nagyon nehéz.”
“Ja, és van még egy kisebb daganat az agyamban is”
Kérdezem, ez volt-e az utolsó megpróbáltatás, kiderül, hogy nem teljesen. A cukorbetegség szövődményeként ugyanis egyes idegsejtek továbbra is elhalnak a testében, ezért van úgy, hogy Anikó karja-lába zsibbad. “Ha rám tör a zsibbadás, gyorsan le kell ülnöm. De én már semmin nem lepődöm meg!” – mondja nevetve.
Szedem a fájdalomcsillapítót és a gyógyszert, ami segít a zsibbadást szinten tartani. Ezt leszámítva, nincs semmi baj. Ja, de van még egy kisebb, jóindulatú daganat az agyamban, remélem, az nem fog okozni semmi bajt.
A túlélésre játszunk a férjemmel
Nehéz leplezni a meglepődésemet, nem is az életén, hanem azon, ahogy az akadályokat veszi. Ő és a családja.
Mi mindig a túlélésre játszunk a férjemmel, minden megpróbáltatást úgy fogtunk fel, hogy feladat, amit meg kell oldani. Ugyanez igaz arra is, hogy ha valamit kevés pénzből kell megoldani. Bizonyos értelemben ma az egész világ erről szól. Néha az embereket is túl kell élni, hiszen azért emberi csalódások is akadnak szép számmal.
Anikó szerint ezt a pozitív hozzáállást otthonról hozta. “Az édesanyámnak is küzdelem az egész élete, a fél oldala lebénult a gyermekparalízis miatt. Fél kézzel csinált végig mindent, a pelenkázástól a főzésig. Apukám is ugyanilyen szemléletű, én elsősorban tőlük tanultam küzdeni és értékelni az életet. Felnőttként sokat köszönhetek a Nem adom fel alapítványnak, valamint a Szeret a válasz egyesület tagjainak, ahol önkéntes munkát végzünk a férjemmel.”
Nevelőszülőség, jelen, jövő
“Amúgy jól vagyok! – nevet fel ismét. – Ha minden jól megy, a közeljövőben nevelőszülőként magunkhoz vehetünk egy kislányt, vagy egy kisfiút. A gyámhivatalnál már jelentkeztünk, a napokban jönnek környezettanulmányra. Tudjuk, hogy nagy kihívás, de várjuk nagyon. A saját gyerekünket szerintem jól neveljük, bőven elférne mellette egy másik.”
A beszélgetés végén Anikó hétköznapjaira terelődik a szó, kiderül, hogy meglehetősen kevés pénzből élnek, de emiatt sem hajlandóak keseregni. A tetőre radiátorokat szereltek és egy üveglapot, hogy napenergiával fűthessenek. A ráckevei kis tanyán állatokat nevelnek, Anikó közben blogot ír, kötni tanul és kertészkedik, hogy saját zöldségük, gyümölcsük legyen.
Időnként eszembe jut, hogy te jó ég, ennyi műtétet elvégezni egyetlen emberen… Ha nincs az édesanyám, nincs a férjem, talán nem is bírom ki. Lehet, hogy az a küldetésem, hogy a történetemet mások bátorítására használjam. Vannak nálam sokkal rosszabb helyzetben levő emberek. Miért ne örülhetnék a napsütésnek, annak, hogy van szerető családom, hogy van fedél a fejünk fölött, és van mit ennünk?
