Kifejlesztettem egy külön sóhajt is csak neked, amivel jeleztem, hogy már megint okoskodsz, és túl sok vagy, nem akarom hallani. Olyan voltam, mint minden tizenéves, szemtelen kölyök, aki oda se hallgat, és inkább a saját kárán tanul meg mindent. Ilyen lehettél te is gyerekként a saját szüleiddel, mert számtalanszor elmondtad, hogy még visszakapom ezt a saját gyerekeimtől. Milyen igazad lett, tényleg vissza fogom kapni, úgy látszik, sőt már akkor elkezdődött a visszakapás, amikor ovis korukban nem akartak aludni, és én pont ugyanazt mondtam nekik, amit te nekem az én gyerekkoromban: “Felnőttkorodban majd bezzeg szeretnél aludni!”
Egyre többször hallom vissza a saját számból a te szavaidat, egyre többször ébredek rá, hogy lehetséges – tegyük fel, feltételes módban –, hogy mégis igazad volt egy halom dologban?
Lehet, hogy mindazt, amit mondtál akkor nekem, nem azért mondtad, hogy piszkálj, hanem mert az élet téged már megtanított pár bölcsességre és szeretted volna, hogy én ne essek bele a te hibáidba? Lehet, hogy jót akartál? És lehet, hogy itt kezdődik a felnőttkorom – kicsit későn –, amikor rájövök, hogy mi mindenben volt igazad? Annyira berendezkedtem pedig már arra, hogy ne adjak neked igazat, és hogy mindig szembe menjek veled.
Nem könnyű lépés elismernem, hogy mégis olyan alapbölcsességeket akartál nekem átadni, amiket ha megfogadok, akkor sokkal kevesebb sérülést szerzek. Most már persze késő bánat, visszatekerni az időt nem tudom, de azt le tudom írni, miben volt tényleg igazad, és mi az, amit én is megpróbálok megtanítani a gyerekeimnek. Valószínűleg ők ugyanúgy nem hallgatnak majd rám, ahogy én rád, és jó eséllyel ugyanúgy a saját kárukon tanulják majd meg, hogy néha azért érdemes hallgatni az anyukákra.
“Nem kellene ezzel a lánnyal barátkoznod.”
Mindegy melyik lánnyal, mert akire ezt mondtad, arról mindig kiderült, hogy tényleg átver, pletykál a hátam mögött, kihasznál, vagy elszereti a pasimat. Olyan voltál, mintha röntgenszemed lenne, és átlátnál a körülöttem lévő embereken, kiszimatoltad, ha nem jó szándékkal közelítettek felém. Tudtad, hogy ők lesznek azok, akiknek a hatására cigizni fogok, leiszom magam, és akiknek a kedvéért még piercinget is akarok lövetni a szemöldökömbe. Ez utóbbitól szerencsésen megóvtál, amikor megfenyegettél, hogy ha egy ilyennel jövök haza, akkor kiraksz a lépcsőházba aludni, és olyan elszánt arcot vágtál, hogy el is hittem, hogy tényleg megteszed, így maradhatott az arcom lyukmentes.
“Haza kell érned este 10-re.”
Akkor, 16 évesen azt gondoltam, hogy te vagy a világ legnagyobb partigyilkosa, amiért CSAK nekem haza kell mennem már este 10-re és nem kószálhatok hajnalban az utcán. Pedig még meg is magyaráztad, hogy egy ilyen fiatal lánynak nem szabad éjszaka a városban mászkálnia mindenféle perverzek szabad prédájaként. Azóta értem ezt, amióta nekem is vannak lányaim, és a hideg is kiráz a gondolatra, hogy nemsokára már el akarnak menni bulizni egyedül, bele az éjszakába. Már előre tudom, hogy ugyanúgy mint te, én is haza fogom őket parancsolni este 10-re.
“Idővel jobb lesz.”
Nem hittem neked kamaszként, amikor azt mondtad, hogy csak idő kérdése, és már nem érdekelnek majd a csúfolódó lányok az iskolában. Vagy hogy az első kamaszszerelmem, akivel egy teljes hónapon keresztül jártam, és megszakadt tőle a szívem, nem számít majd pár év múlva ennyire. Próbáltad megtanítani nekem, hogy minden elmúlik és nem tart örökké sem a fájdalom, sem a boldogság, amivel jó útravalót adtál. Csak épp kellett 20 év, hogy átjöjjön nekem az üzenet és ráébredjek, milyen igazad volt.
“Soha nem fogom megvenni neked azt a farmert 25000 forintért.”
Mennyire haragudtam rád, hogy nem vagy hajlandó irracionális összegeket kiadni a ruhákért, úgy éreztem, el vagyok nyomva és te vagy a világ legszigorúbb anyukája. Aztán felnőttem és rájöttem, hogy a pénz nem terem a fán és igenis létezik olyan, hogy lélektani határ, ami nekem is kifejlődött, és eszembe sem jutna 25 000-et adni egy farmerért. Ahogy a gyerekeimnek sem vagyok hajlandó megvenni a legújabb, százezres kütyüket.
“Ez a fiú nem neked való.”
Ahogy a barátoknál, úgy a szerelmeknél is mindig tudtad, hogy melyik fiú fog bántani engem. Már első pillantásra látszott az arcodon, ahogy elsötétült, és ahogy távolságtartó udvariassággal bántál velük. Mindig igazad lett. Mindig megszakadt a szívem. És olyankor mindig mondtad, hogy “Idővel jobb lesz.”
“Nem kéne annyit törődnöd vele, hogy mit gondolnak rólad mások.”
És azt is mondtad, hogy nem kell, hogy mindenki szeressen, elég, ha csak pár barátom van, de azok hűségesek hozzám. Ez életem legjobb tanácsa volt tőled, mégis elsiklottam felette, hogy aztán százmillió pofára esés után belássam, hogy feleslegesen erőlködöm és görcsölök a megfelelési kényszertől. Arra akartál megtanítani, hogyan legyek önmagam, de nem hallgattam rád, kár érte, sok évet elpazaroltam így, ami alatt akár jól is érezhettem volna magam.
“Nem tudsz megváltoztatni senkit.”
Hogy miért nem fogtam fel, hogy miért mondod ezt? Ma már nem is értem. Pedig ha valaki, hát te aztán ezt mélységekig átélted a volt férjed mellett. És látod, nem tanultam sem a szavaidból, sem az életedből és én is hozzámentem egy olyan férfihez, akivel csak meg akartam mutatni, hogy majd a hatásomra megváltozik. Mekkora csalódás és padlóra kerülés lett a vége! Pedig még az esküvőnk előtt is figyelmeztettél, de persze én csak jól vérig sértődtem, hogy el akarod rontani az örömömet. Pedig igazad volt. Ezerszer is.
“Ne rágódj annyit az apróságokon.”
Ennek a mondatnak egy másik megfelelője volt a “Ne csinálj a bolhából elefántot.” Természetesen 20 évig mást sem csináltam, csak apró hülyeségeken rágódtam, aggódtam, emésztettem magam. Hogy ki mit mondott, és milyen hangsúllyal mondta, és biztos azt gondolja rólam, hogy… Hatalmas ügyet csináltam minden gesztusból és a világ végét harangoztam be a legkisebb problémára is (szegény exférjem). Egészen addig, míg az élet egy valódi nagy problémát sodort az utamba, amiből ráébredtem, hogy minden, amin eddig aggódtam, semmiség volt.
“Tiszteld saját magad, ne alázkodj meg senki előtt.”
Rögös volt az utam, mire ezt felfogtam. Hogy senki sem fog tisztelni, ha én nem tisztelem saját magamat. Hogy nem kell mindenre igent mondanom és nem kell, hogy lemenjek kutyába csak azért, hogy szeressenek. Te szóltál. Én pedig ignoráltalak. Meg is égettem magam rengetegszer és sok éjszaka talált sírva az ágyamban. Soha többé, senki előtt, semmilyen körülmények között nem alázkodom meg, ígérem.
“Hallgass anyádra.”
Igen, hallgatnom kellett volna rád. De még nem késő, mostantól így lesz, anya.
Olvass még többet az anya-lánya kapcsolatról:
- 40 sorsdöntő pillanat egy anya-lánya kapcsolatban
- Anyák és lányaik: az önzetlen szeretet ezer arca
- Anya és lánya: az örök kapocs
